Dyta Kostova: Lénylabor

 

Dyta Kostova

Lénylabor

Az Északi-sarkot jelölő zászló tövébe ültetett fiatal banjánfa egyetlen nap alatt virágzott ki.

A vízen lebegő Északkert-platform népszerű kereskedő- és átrakóállomás volt az Ázsia felől érkező, Amerikába tartó kereskedőhajók és áruszállító repülők útvonalán, emellett olyan kultikus pontja a földgolyónak, ahová az ideiglenesen kikötött tengerészek és kereskedelmi légjárművek legénysége szívesen ellátogatott a kimenőidejében. Nézzétek, itt állok a világ tetején! – kiáltják a házilag barkácsolt videofonjukba, miközben hátukat nekivetik a banjántörzs által bekebelezett egykori emléktáblának.

Kallik jó természetű lány volt, de soha nem értett egyet „a világ teteje” kifejezéssel, és csodálkozott a kereskedők tudatlanságán. Hogyan is képzelhetik a Földet egy semmiben függő, szabályos golyóbisnak azok, akik a navigációs műholdak ritkulása óta egyre inkább kénytelenek a régi idők bonyolult tengerészeti módszereihez folyamodni? Igazán tudhatnák, hogy a „fent” és a „lent” csupán a gyerekek számára kitalált, kezdetleges tájékozódási képességet elősegítő, irányjelölő szavak.

A lány összehúzta magán a cserepiacon szerzett széldzsekijét.

Egy csapat indiai matróz tartott a banjánfa felé. Ám ahelyett, hogy tucatszám készítették volna a fényképeket, tiszteletteljesen meghajoltak a fa, és ezáltal az Északi-sark előtt, majd letelepedtek a sarjadó fűbe, a kehelyvirágos, terebélyes gallyak alá, és kicsomagolták a magukkal hozott elemózsiát. A banján virágai vöröslöttek a kora délelőtti, tavaszi napsütésben, és Kallik tudta, hogy a következő szezonban számtalan turista fogja ellepni a területet, hogy csodájára járjon ennek a ritka, északon nőtt ősázsiai gyümölcsfának. Egykor maga Sziddhárta herceg is elmélkedett egy agg banján alatt, még a régi Indiában, így hát nem meglepő, hogy ezt a fügefélét az örökkévalóság és az élet fájának tartották azok, akik még életben tartották a régiek hitét. Egzotikus jellege, csírázásának, terjedő hajtásainak, mélyre kúszó gyökérzetének hála, immár kettős szimbólummá vált – az élet örök túlélőösztönének fizikai manifesztációjává. Az élet fája „a világ tetején”.

Kallik, miközben a léghajókikötőbe tartott szegényes batyujával, elgondolkodott azon, hogyan tudott megmaradni az élet egy olyan kiállhatatlan helyen, amilyen egykor az Északkert-platform lehetett. Nebulókorában számtalan felvételt és képet mutattak nekik, Grönland újgenerációsainak a végtelen jégmezőkről, a szőrmébe és vastag prémekbe burkolózott őseikről. Bundás, zsíros, nagy testű állatokról is, amelyek jégtábláknak nevezett úszó felületeken vadásztak egymásra és a betolakodó emberekre. Aztán az emberek megfutamították az állatokat, és magukkal hozták a technikát erre a kietlen vidékre.

Az ősök jégbe szorult hajóitól, jégpáncélt átszakító, tenger alatt úszó járműveitől mindig elborzadt. Mesevilág volt ez, egy olyan kor emléknyoma, melyben párává válik a lehelet, és szilánkos törmelékké a tetemekből kiömlő vér.

Kallik szerette Grönland zöldellő lankáit, a sárillatú szántókat. Nebulókora után segédtanonc lett az egyik sátorkertészet zöldségtermesztő csapatában, és amikor a mesterek nem figyeltek rá, élvezettel fúrta bele mind a tíz ujját a frissen átforgatott, elegyengetett, vörösesbarna földbe. Legjobban mégis a sarjadás időszakát szerette, képes volt a műszak utáni, fehér éjszakákon beszökni a terménysátrakba, és a fényáteresztő anyagon beszűrődő halvány nap alatt üldögélve nézni, miként növekszik az értékes fokhagyma, hogyan kúszik egyre magasabbra az ízletes tarkabab.

A tanoncidő végeztével aztán a termények vándorútjának új szakaszát kellett megértenie. Épp hogy betöltötte a tizenhatodik életévét, Inuksuk mester magához hívatta, hogy feladatot bízzon rá.

– Ahhoz, hogy megismerd a világot, és megértsd a munkánk fontosságát, tudnod kell, mi történik a terménnyel az aratás és betakarítás után. Világlénnyé kell válnod, hogy eldönthesd, miként szolgálod tovább az Életvédők Céhét: ültetvénymester leszel-e vagy élethozó? E két feladat az, melyről dönthetünk.

Kallik elégedetlen volt.

– És ha én kereskedővé vagy navigátorrá akarok válni?

Inuksuk mester csak szokványos, jóravaló mosollyal ingatta a fejét.

– Az nem a mi utunk, Kallik. Vannak mások is, más népek, más technológiák, mint amit ismersz. A világ egy nagy, forgó rendszer, ahol minden életnek megvan a maga szerepe. A miénk az, hogy termeljünk és terményeket cseréljünk.

– Léteznek még új csírák, ismeretlen magvak? Fakadhat-e élet ott, ahol minden a pusztulásé?

Inuksuk megveregette a lány vállát és megsimogatta szőkésbarna, fonatokba rendezett haját.

– Úgy vélem, az életnek számos formája van. A mi dolgunk az, hogy megmentsük és szaporítsuk. Az élethozók sorsa lesz a tiéd, akárcsak apádé és nagyapádé, számtalan áradással ezelőtt.

Kallik bólintott. Bár a földrögök gyermekének tartotta magát, vérében ott buzgott a kalandvágyók, a felfedezők öröksége.

Végül eljött az ő ideje. Útra készen állt batyujával a hátán, vízhatlan kabátban, és az Északkert-platform légikikötőjének hajóállásait mustrálta. Tekintete hamarosan rátalált a Silla nevű kereskedőhajóra, ahová a menlevele is szólt. A mester utasításai szerint felügyelnie kellett, hogy a rakományként feladott kukorica és búzaszállítmány eljusson egy Faráfra nevű oázisvárosba, majd a csereként kapott tizenkét méhcsalád épségben megérkezzen oda, a grönlandi gyümölcsöskertekbe. Figyelni, és tanulni. Világismerővé válni, ez volt az ő küldetése.

– Friss hús vagy a kikötőben, úgy-e? – szólította meg köszönés nélkül egy női hang.
Kallik megfordult, és cserzett arcú, de valaha világszép asszonnyal nézett farkasszemet.

– A nevem Kallik, terménykísérő vagyok.

– Felügyelőtanonc, mi? Csak púp a hátunkon – morgott a nő. – A ládákat már berakodták. Eredj te is, mielőtt feltöltik a ballonokat. És ne legyél útban!

A lány sietős léptekkel elindult a leeresztett fémrámpa felé. Egy vontató befordult az utolsó ládával, egy kikötői adminisztrátor pedig feljegyezte viseltes papírfüzetébe a berakodás dátumát.

– Beszállás! – kiáltotta le a hajókorláton áthajolva egy férfi, aki csakis a legénységhez tartozhatott. Szájából falevelekből sodort, gyógynövényekkel kevert dohányrúd állt ki.

Kallik fellépdelt a rámpán, mögötte a marcona asszony még váltott pár szót az adminisztrátorral, aztán ő is megérkezett a fedélzetre, a rámpa pedig nyikorgások közepette húzódott be a hajótest alá.

– Emelkedés! – kiabált ismét a bagózó fickó.

– Kapaszkodj, kislány, és ha nem bírja a gyomrod, használd ezt! – A nő adott a lány kezébe egy vászonzsákot.

– Mire használjam? – értetlenkedett Kallik, de amint az acélsodrony kötelek megfeszültek, és az óriási, burgonyaformájú ballon elemelkedett a felszíntől, erős szédülés tört rá. A szél egyre hevesebben verdeste kabátszárnyait, és amikor a korlát mellé vánszorgott, hogy utolsó pillantást vessen az otthonára, amit eddig el nem hagyott soha, a reggelire evett főzött répa és zellergumó maradványai feltörtek a torkán. A vászonzsákba okádott.
Amikor végzett, egy fokkal jobban érezte magát. A fedélzeten visszafogott, de azért szolidnak nem nevezhető kuncogás futott végig, és még a sodronyokon hárfázó szél sem tudta elnyomni a legénység hangját.
Hátrapillantott.

Öten voltak a tatfedélzeten, a bagózó, szakállas fickó, az idős nő, két ázsiai matróz, és egy szőke hajú, napbarnított arcú férfi, aki ránézésre éppúgy lehetett volna amerikai, mint skandináv vagy nyugat-orosz.

– Merculief kapitány vagyok – hajolt előre, és homlokát a lányéhoz érintette köszönésképp. – Ő is Saskia, az elsőtiszt. Kicsit házsártos, de a szíve szelíd.

A nő horkantott egyet.

– Ő ott Frankie, valamint Fáklya és Dárda. Ne kérdezd, miért, a valódi nevüket sosem fogják elárulni.

A lány némán bólintott.

– Legénység, ő Kallik, leendő élethozó, bánjatok vele tisztelettel! – mondta Merculief, aztán finoman hátbaveregette a lányt, és távozott. Egy acélhálóval védett lépcsősoron felmászott a Silla lakófedélzetére.

Még hallani lehetett a férfi fémrácson kopogó csizmasarkait, amikor a Saskia nevű nő egy mozdulattal leoldotta Kallikról a batyuját, és kivette kezéből a vászonzsákot. A többiek nekifogtak mindennapos rutinfeladataiknak. Frankie kezében hamarosan felfedezte a képekről már ismert szextánst, az ikrek pedig, már ha azok voltak egyáltalán, fegyvernek látszó, az alsó fedélzeten lerögzített monstrumokat állítottak célirányba. Minden egyes fémfej átbukott a korlátokon, mögöt pedig a célzótükör olyan alattomosan tekintett át a ctüksövek felett, mint egy déli nyugodt vizekről érkező, tengeri éhínségről árulkodó cápauszony.

Saskia egy zárt modulba vezette a lányt.

 – Ez itt az étkező, naponta kétszer eszünk. Fejenként ezerötszáz kalória jár mindenkinek, de ha valamelyik kikötőben saját kiegészítő adagot szerzel, azt felhozhatod a hajóra. A lopást először fizetségmegvonással, másodszor fedélzeti tiltólistával szankcionáljuk. Vagyis ha eszel abból, ami nem a tiéd, otthagyunk a világ másik felén, bárhol is legyen az. Kidobunk a hajóból. Van kérdésed?

Kallik leült egy uszadékfából ácsolt kisszékre.

– Mikor érünk az oázisvárosba?

– Holnap délután. Addig tedd hasznossá magad. Fáklya és Dárda felelnek a vacsoráért, segíts nekik – parancsolta Saskia, és királynői tartással kisétált a helyiségből.

Odakint a szürke fémkorlátokat már haragos, ólomszínű felhők nyaldosták.

 

*

A vihar órák óta dobálta a hajógondolát, de az ikrek rá se hederítettek. Kallik gyomra kiürült, és mivel nem volt már mit kiokádnia, sápadtan és betegen kapaszkodott a padlóhoz rögzített étkezőasztalba. A két kínai teljes nyugalomban szeletelte a zöldségeket a készülő vacsorához.

Hogy megtörje a tomboló szél beszűrődő süvítését, és szóra bírja a fiúkat, Kallik megpróbálkozott egy bevezető kérdéssel.

– Tulajdonképpen miért vagytok ti Fáklya és Dárda?

A tőle balra ülő fiú, aki könyékig tűrte fel az ingét, és láttatni engedte az alkarját borító, tucatnyi tetoválást, egy pillanatra felnézett.

– És te miért vagy Kallik?

A szél ismét megdobta a hajót, de Fáklya nem törődött vele.

– A nagyapám neve volt Kallik. Nagy felfedező és élethozó a népünk emlékezetében, aki számos várost látogatott meg és bőven gazdagította a magtárakat és a kertjeinket.

– De te lány vagy – szólalt meg végül Dárda is.

– Én inuit vagyok, újgenerációs. Mi viselhetjük férfielődeink nevét is, mert a név maga a szellem. Azzal, hogy anyám a Kallik nevet adta nekem, megajándékozott az ősöm szellemének egy részével.

– Hiszel abban, hogy itt van veled?

– Bennem él tovább – felelte Kallik.

Fáklya befejezte a friss káposztalevelek megtisztítását. Kigombolta az ingét és levetette.

– A mi családunkban nem volt fény. Sötét barlangokban éltünk, és gombatelepeken dolgoztunk, ahogy az anyáink is tették, és ahogy az ő anyáik is. Rabszolgák voltunk – mondta, miközben megfordult, és láttatni engedte a lánynak a hátára tetovált rajzokat.

Barlangszerű járat térképe futott végig a gerincén, akár egy gyökérzet, az elágazások, mellékgyökerek pedig idegen jelekhez vezettek, Kallik számára értelmezhetetlen szimbólumok sokaságához.

– Ez itt a családom, minden olyan személy, akire emlékszem ebből az időből.

Fáklya megfordult. Két mellén két sárga nap szórta szét sugarait, de a szíve feletti részt beárnyékolta egy sárkány kitátott szája.

– Amikor a népem fellázadt és megtagadta a munkát, távoli tájakról küldtek hozzánk békefenntartókat. Maszkot viselő, páncélba öltözött idegeneket, akik fegyverrel és tűzzel akartak alázatosságra nevelni bennünket, de mi nem hagytuk.

Dárda abbahagyta a burgonyaszeletelést, és a hámozókést megforgatta az ujjai között.

– Megöltem az egyiket, aki a sárkány jelét viselte a páncélján, levágtam a fejét a saját késével és a támadók közé hajítottam.

Fáklya öltözni kezdett, miközben folytatta a történetet.

– És amikor a házibombák felrobbantak, a népünk hosszú elnyomás után a felszínre törhetett. Vasat döftem a sárkánypáncélos zsoldos égő fejébe, úgy mutattam az enyéimnek a fentre vezető utat.

Kallik annyira koncentrált a történetre, hogy elmúlt gyomrában az émelygés. Odakinn a vihar csendesedett, csupán az eső verte a kompozit ablakok dupla tábláit.

– Megáradt folyók, elhanyagolt rizsföldek és hegyekbe telepített cserjések vártak minket odakinn, meg a császári sereg. Akik el tudtak menekülni, ma is kikötőkben élnek, szétszóródva a világban. A többieket visszaterelték a föld alá, szolgálni és meghalni – fejezte be Fáklya az ikrek élettörténetét, majd visszaült az asztal mellé, és nem szólalt meg többé.

Némán csomagolták be a sózott halszeleteket a frissen vételezett grönlandi káposztalevelekbe.

*

Vacsora után Kallik a gondola orrához merészkedett. Az ég kitisztult, a leszálló éjszakát csillagösvények tarkították, ameddig csak a szeme ellátott. Alant fekete hegyláncok törtek az ég felé, a völgyekben pedig számtalan tűz égett a felszíni vándorok táborhelyeit jelezve.

– Első éjszaka az égen – mondta a múltba révedők álmodozó hangsúlyával Merculief. – Jól vésd az eszedbe ezt a pillanatot, inuit lány, mert csak egy első éjszaka van. Ez fog végigkísérni, valahányszor világgá indulsz, és ennek az emlékével távozol majd a túlvilágra is.

A férfi kezében üvegcse lapult. Kortyolt belőle, miközben a lány mellé lépett, hogy átadja neki.

– Alaszkai gabonaszesz, kóstold csak meg.

Kallik meghúzta az üveget. Az ital kellemesen égette a torkát.

– Ízlik? – kérdezte a férfi.

– Hasonlót készítünk mi is a hosszú éjjelek idejére – felelte a lány.

Merculief kuncogott.

– Kemény nép vagytok, és nagyon szerencsések. Ha sokat utazol, látni fogod, hogy a túlélés nem mindig olyan egyszerű, mint a zöldellő Grönlandon. A víz, a pára, a szűnni nem akaró meleg nem kíméli azokat, akiknek gyorsan pusztult el az otthona. Menj, feküdj le, már kifeszítettem neked egy függőágyat. Nehéz lesz a holnap – mondta a kapitány, és újabb kortyot ivott a gabonaszeszből.

Kallik elköszönt, de mielőtt fellépett volna a lakófedélzetre vezető acéllépcsőre, még visszanézett.

– Az ikrek valóban egy rabszolganép szökevényei? – kérdezte a csillagokat bámuló Merculieftől.

A férfi nevetett.

– Talán azok, talán nem, ki tudhatja azt. Egyvalamit azonban megtanultam utazásaim során – felemelte az ujját, majd lassan a hajó fara felé mutatott vele –; egy szavát sem hiszem el olyanoknak, akik szemrebbenés nélkül veszítenek el két uncia fűszersáfrányt kártyán. Ez a szállítmány többet ért, mint az egész tetves rabszolgakolónia élete azon a távoli és vad gombatelepen…

*

A napkelte szelíd arany és narancs fényekkel festette meg a keleti égboltot.

Kallik keveset aludt, folyton az ikrek története járt a fejében, illetve a talány, hogy ha hazugság az egész, mégis mit jelenthetnek Fáklya testén azok a különös, tetovált jelek. Még napkelte előtt learaszolt a gondola orrához, és ámulva figyelte, ahogy a csillagok visszahúzódnak, és komótos lassúsággal kinyújtóztatja sugarait a sáfrányszínű, sivatagi nap.

A léghajó átrepült már az európai hegyláncok felett, és a horizonton felsejlett a végtelen afrikai sivatag okkersárgája. Alattuk mindenfelé fel-felbukkanó porfelhők árulták el, hol indítottak be valamiféle felszíni járművet a kalózvárosokban élők, akik egymással vetekedtek a kiszáradt Földközi-tenger medencéjében.

– Soha nem szállunk le az Árokban, ezt jól jegyezd meg – morogta Saskia a kásából álló szegényes reggeli étkezésnél. – Ha meglátod a vészjelzés egyetemes zöld füstjelét felszállni innen, az többnyire csak elterelés. Zsivány rablóbandák, egymással harcoló neopoliszok tömkelege szomjazik odalenn. Nincs semmijük a számunkra, és mi sem kínálunk nekik semmit.

Kallik torkán nehezen ment le a falat.

– Mi történt a tengerrel?

– Lecsapolták a kontinens nagyurai. Földalatti víztározókba töltötték, eladták az ázsiaiaknak, tán még a bolygón kívülre is vittek belőle, ki tudja. Nem egyik napról a másikra tűnt el, már az én anyáim anyái sem emlékeztek rá, hogy valaha víz állt volna az Árokban.

– És az ott élők hagyták ezt?

Saskia gúnyosan felnevetett.

– Nem volt választásuk, te naiv lány! Bár éjjel nem láthattad, hiszen a hegyek elrejtették előled a sötétben, de a kontinens egy óriási erőddé vált. Fegyverek és gépágyúk meredtek ránk mindenhonnan, mint kések a született bajkeverőkre.

– Épp ezért soha nem ajánlatos elhagyni a kijelölt kereskedelmi légifolyosót – vetette közbe Frankie. – Az európai teraszvárosok nem szeretik a betolakodókat. Csak aztán kérdezik meg, ki vagy, miután ledurrantottak az égről.

– És a kalózok? Ők nem próbálnak meg beszivárogni?

A legénység a fejét ingatta.

– Menj csak, és a tatra szerelt távcsővel keresd meg a régi partvonalat. Hamarosan választ kapsz minden kérdésedre.

*

Kallik ott hagyta őket. A tathoz rögzített, minden irányba mozgatható távcsővel alaposan szemügyre vette a mederben szorongó, összetákolt kalózvárosokat, az utolsó szerves eredetű üzemanyaggal hajtott járműveket. Néhol feketéllett még némi sár a mélyebb gödrök alján, rajtuk mezítlábas, fejkendős asszonyok próbáltak szárazságtűrő növényeket gondozni. Máshol hatalmas területeket takart el egy-egy kifeszített vízgyűjtő vászon, a korai reggelen szorgos kezek próbálták a hajnalban lecsapódott nedvességet kinyerni belőlük.

A népek szomjaztak, néma szenvedésüket pedig a partvonalra épített betonerődítmények mögül figyelték a készenlétben álló, kontinentális birodalmat védő rendészek, távcsöves puskáik és sorozatvetőik mögül. Az erődítményeket falak kötötték össze, végig az Árok mentén. A teljes elszigetelődés szimbólumaként csillant meg az automata mozgásérzékelő fegyverek csövén a reggeli napfény.

Kallik visszatért a hajóorrba, és inkább a közeledő sivatagot tanulmányozta. Még az élettelenség látványa is megnyugtatóbb volt számára, mint a lassú haldoklás tehetetlen szemlélése.

*

A leszállás nem volt zökkenőmentes. Homokvihar közeledett dél felől, és mire a Silla leereszkedett Faráfra felszíni kikötőjében, a napot elhalványította a mustárszínű homokfergeteg, mely beleette magát Kallik orrába, szájába, még a körmei alá és a fülkagylójába is.

Amíg a kapitány és az ikrek erősen rögzítették a Sillát a neki kijelölt hajóállásba, Kallik segített Saskiának lepakolni a szállítmányt. Akkumulátoros teherhordókra és széles, de lapos felületű járművekre helyezték a ládákat, majd Saskia egy távirányító segítségével levezette őket a rámpán. A lányt előreküldte, hogy a földalatti lerakathoz vezető lépcsőn ereszkedjen le az átvevőpontig, és ellenőrizze a darabszámot.

Faráfra felszíni területe nem volt nagyobb, mint egy árokbeli, összetákolt kalózváros. Csak a légiforgalomhoz szükséges épületek, a kikötő mellett elnyúló óriási napkollektorok, és néhány sivatagba nyíló betonút utalt rá, hogy itt, a föld alatt, egy egész városnyi ember talált menedékre.

Az átvevőhelyen egy Battuta nevű férfi adminisztrálta a beérkező terményládákat, majd intett a legénységnek, hogy kövessék őt a földalatti városba vivő teherliftekhez.

– El-Faráfra népe köszöni a nagylelkű adományt a Grönlandi Közösségnek – kezdte szónoklatát, miközben a lifttel a lakószintek felé tartottak. – Népeink közötti megállapodásunk értelmében tizenkét méhcsalád kiszolgáltatását rendelem el, melyet a kaptárgondozóktól vehetnek át a keleti szektorban.

Átnyújtotta az erről szóló igazolást a lánynak, aki alaposan tanulmányozta a gondos kalligráfiával írt jegyzéket. Szerencsére Inuksuk mester kitanította, hogyan olvassa a kereskedők nyelvét.

Az ikrek előresiettek, Merculief pedig a szabadpiacon próbált némi datolyapárlathoz jutni. Saskia maga mellé intette Kallikot.

– Igyekeznünk kell a berakodással, a vihar hamarosan ideér.

Kallik nem értette. Kérdőn nézett a nőre.

– Tombol odakinn a szél, és mindenem csupa homok. – mutatott a lány abba az irányba, amerre a külvilágot sejtette.

Saskia felnevetett.

– Kicsi lány, ez még csak a vihar gyenge lehelete! Egy  homokáradat napokig is eltarthat, teljesen betemetve a hajóállásokat, ha igazán elemében van! Napokig tartana kiásni magunkat.

Követték Battutát, aki egy biztonsági zárakkal védett, különálló helyiségbe vezette őket. A sötétben Kallik az orráig sem látott, csupán néhány fénypászma vagy neonszín fénycső világította meg a folyosókat. Battuta az anyanyelvén fortyogott, a lány úgy vélte, leginkább káromkodik.

– Jellemző, a vihar máris lemerítette a napelemeket. Néha egészen elcsodálkozom rajta, hogy egy olyan nép, ami művészi szinten végzi a génterápiát, nem képes energiát átirányítani az elzárt övezetekbe.

Kallik kinyújtotta két kezét a félhomályban, úgy tapogatózott maga előtt. Ujjai megérintettek egy sima felületet, ami kemény volt, és nagyon hideg.

– Mi ez a hely, Saskia? – kérdezte. Hangjából visszafojtott rémület érződött.

– Ó, hát az ikrek nem mesélték el?

– Ööö… Nem…

Battuta ismét káromkodott. Az ajtó melletti, neonszínnel keretezett panel felől halk, elektromos zúgás hallatszott, a fakó fényű mennyezeti világítás pedig fokozatosan, két párhuzamos sorban életre kelt.

Kallik felkiáltott, majd azonnal a szája elé kapta mindkét kezét. Ijedtében a saját kézfejébe harapott, miközben tekintetével ide-oda cikázott az üvegburába zárt, tápfolyadékban lebegő, néhol amorf, máshol egészen fejlett teremtmények között.

– Üdvözöllek a Lénylaborban, El-Faráfra dicső manufaktúrájában! – vigyorgott Saskia.

Battuta elcsoszogott mellettük, és egy programozható teherhordót aktiválva kérdőn tekintett a nő felé.

– Ezek itt élők? – kérdezte a lány remegve.

– Hát persze, hogy élők! Mi másért tenyésztenék és tökéletesítenék őket?

A búrákban furcsa, képeskönyvekből és archívumokból mentett filmfelvételekről ismerős lények lebegtek, patáikkal, szarvukkal, farkukkal, vagy épp éles karmaikkal lágyan kasírozva a törhetetlen üvegfalat.

– Tizenkét mamut, közülük négy nőstény, embriótól az ellés előtti állapotig vegyesen – sorolta Battuta a szállítójárművön fekvő, alaposan becsomagolt szállítmány tartalmát. – Induljunk, amíg fel bírtok szállni.

Kallik nehezen szakította el tekintetét a Lénylabor állataitól. Meg akarta érinteni őket, megérinteni szőrzetüket, hegyes fogaikat, vagy épp hüllőszerű bőrüket. Saskia a vállánál fogva rángatta el.

– Nem érünk rá bámészkodni – dorgálta. – De ha úgy döntesz, hogy az én utamat járod, lesz még alkalmad csodálni őket.

Hangjából ígéret csendült. Tüskés jelleme, marcona vonásai mögött Kallik végre meglátta a társtalan tanítót, a magányos vándort, aki ide-oda csapódik legénységtől legénységig. Meglátta a reménykedő társat, aki csak arra vár, hogy átadhassa mindazt a tudást, amit hosszú élete során egybegyűjtött. Elszakította tekintetét az állatoktól, és a nő vállára tette a kezét.

*

Az ikrek bejelentkeztek a rádiós kommunikátoron, ami felberregett a lány övén. Leemelte róla a készüléket.

– A méhek rendben vannak. Most dobozolják be őket – jelentette az egyikük. Kallik nem tudta volna megmondani, melyikük volt az.

– Igyekezzetek, az előrejelzés szerint egy órán belül megérkezik az áradat.

A lány szeretett volna alaposabban körülnézni a föld alá épített városban, de tudta, máskorra kell halasztania ezt a felfedezést. A lakószint függőfolyosóin járva csupán annyit érzékelt, hogy a sivatag fiai és lányai generációk hosszú során át alakították és terjesztették ki birodalmukat. A mélyben sűrű pálmacsoportok nőttek, mesterségesen képzett tavakat töltöttek fel a föld gyomrából feltörő édesvizek, és hangos rikácsolással, zümmögéssel tudatták jelenlétüket a növénytengerben motozó madarak, bogarak és egyéb talajlakók. Egész kis ökoszisztéma bújt meg a kietlen sivatag és a halálos homokfergetegek világa alatt.

*

A kikötőben kétszer annyira tombolt a vihar, mint reggel. Az acélsodronyokat kegyetlenül tépte a forró szél, és a homokszemek kíméletlenül verdesték a légtartályok falát és a kabinablakokat.

Kallik egy beduin asszonytól vásárolt kendővel tekerte körbe a fejét, majd hegesztőszemüveget húzott az arcára, hogy nyitva bírja tartani a szemét. Emelkedés közben próbálta kivenni a felszíni egységek körvonalát, de a homok rétegesen lepte el a sivatagi utakat, teljesen betemette a napkollektorokat, és már csak a csapóajtókhoz visszarohanó kisegítő személyzet tarka ruházata mutatta az irányt, merre is kellene keresnie a várost. El-Faráfra teljesen bezárkózott, eltűnt a térképről, mire a Silla elérte a megfelelő repülési magasságot. A homokvihar elmaradt alattuk, tomboló vad zuhatagként kebelezte be a sivatagi dűnéket, éhségét nem csillapíthatta semmi más, csak az Árok mély szakadékpereme. Talán még alábukik majd a szedett-vetett sátorvárosok irányába néhány fuvallat, gondolta a lány, és kiszárítja a sáros növényágyásokat, lassú éhhalálra ítélve az ott élőket.

Kíméletlen világ volt ez, ahol az ember nem volt más, mint a természet leggyámoltalanabb játékszere.

*

Kallik egy üveg datolyaszeszt kapott Merculief kapitánytól, miután ismét leszálltak az Északkert-platform hajókikötőjében.

– Szívesen látunk a következő szezonban, amennyiben a mestered is elégedett veled. Saskia hamarosan visszatér az övéihez a Sztyeppevilágba, lesz egy megüresedő hely a hajón.

Kallik átvette az italt, és a nő felé tekintett.

– Talán elkísérhetném – tűnődött hangosan.

Merculief horkantott.

– Gondolod, szüksége lesz társaságra?

A lány nem vette le mandulaformájú szemét a fehér bőrű, fehéredő hajú nőről, amikor felelt a kérdésre.

– Élethozóként meg kell próbálnom felkutatni a világ minden terményét, hogy szaporíthassuk őket, amiért majd segítenek nekünk megváltoztatni a Földet. Nekem van szükségem őrá, nem pedig fordítva.

A kapitány elköszönt, és míg a méhek kirakodásával foglalkozó ikrek elhaladtak mellettük, Kallik elindult a rámpa irányába.

Saskia felé sem nézve mormogott a rakodógépek távirányítója felett.

– Ha az a terved, kicsi lány, hogy hajóra szállsz velem, egyvalamit tudnod kell.

Kallikot meglepte, hogy a nő ilyen gyorsan kiismerte a szándékait, ám Saskia hirtelen ráemelte égkék tekintetét, és együtt töltött napjaik alatt először, érzelmesen elmosolyodott.

– Tudok szájról olvasni.  - szűrte fogai közt a nő. Aztán felnevetett. – Ahonnan én jövök, ott a megfigyelés és a nyomkövetés képezi az életben maradás alapját.

– Mit kell tudnom a népedről?

– Azt, hogy mindig lesben állunk. A háború, amelyet a természettel és a keleti rabszolgatartókkal vívunk, soha nem ér véget. Az életed ott nincs biztonságban.

Kallik várakozóan figyelt.

– Ha velem akarsz jönni, ha közénk akarsz tartozni, olyanná kell válnod, mint én. Nem lehetnek érzelmeid. Ne szánd a gyengébbet, ne bátorítsd az erősebbet! Mindig légy résen!

A lány körbenézett a kikötői állásokon. Számtalan hajó és rövidtávrepülő vitorlás indult vagy érkezett, mind-mind idegen tájak és népek jellegzetes jegyeit, díszítését, stílusát viselte magán. Kallik úgy érezte, rátalált végre a céljára: élethozó lesz, de nem úgy, ahogy az ősei tették évszázadokon keresztül. Ahhoz, hogy mindezt a sokszínűséget megértse és átláthassa, előbb világpolgárrá kell válnia.

Kallik némán bólintott, és átnyújtotta a datolyaszeszt Saskiának.

– Vigyél el a népedhez, és mutass meg mindent, ami a világból megmaradt. Ismerni akarok minden életet – mondta.

Soha többé nem tért vissza a sarkköri banjánfához.