2021-es novellaíró pályázat harmadik helyezett / Lione Stanislav: Tianguo - Az ösztönök nyomában

 

Lione Stanislav

Tianguo – Az ösztönök nyomában

Végigfuttattam a szemem a logfájl sorain, amely a legutóbbi kéretlen látogatók kísérleteit listázta. Csak egy megbeszélés idejére hagytam magára a munkaállomásomat, és ezalatt több, mint százötven betörést kíséreltek meg. Ez volt a főnököm egyik kedvenc szórakozása. Persze rendszerint nem járt sikerrel, amíg én magam be nem engedtem, szándékosan léket ütve a védelmi rendszeremen. Gondoltam, biztosan jót tesz a büszkeségének, ha néha abba az illúzióba ringathatja magát, hogy túljárt az eszemen. Olyankor viszont mindig gondosan ügyeltem arra, hogy az érzékeny információkat tartalmazó gépem, a Mimi, még véletlenül se legyen összeköttetésben a belső hálómmal. Így kívülről makulátlannak tűntem, a Társadalom mintapéldányának, mégis én voltam az egyetlen ember, aki előtt nem léteztek titkok – már ami a common-webre felcsatlakoztatott eszközöket illeti.

Viszont az Elit egy megfejthetetlen rejtély volt számomra. A főnököm is közéjük tartozott. Csak úgy ismertük őt, HEDS, azaz Head of Elit Data Security, ami annyit jelent, az Elit adatbiztonság fejese. De nem tudtuk, hogyan kell kiejteni, ezért magunk között csak Heccnek hívtuk. Neki tettem jelentéseket, és tőle kaptam utasításokat, de valójában egyszer sem találkoztam vele. Ráadásul soha nem sikerült lenyomoznom őt, annak ellenére, hogy gyakorta kopogtatott nálam. Ez viszont csak még érdekesebbé tette számomra a mi kis virtuális kergetőzésünket.

A kollégáim azt feltételezték, hogy Hecc valójában csak egy mesterséges intelligencia, hiszen az Elit tagjai soha nem mutatkoztak előttünk, nem ismertük az arcukat, és nem hallottuk a hangjukat. Egyedül csak a Kapitány küldözgetett tetszetősnek szánt videóüzeneteket hőn szeretett népének, a tudósítók pedig gondosan eljuttatták azt a Társadalom minden tagjának.

Viszont én úgy véltem, hogy az Elit túl emberi ahhoz, hogy AI legyen. Biztosra vettem, hogy ha a főnököm csak egy tanulékony szoftver lett volna, már rég túljárt volna az eszemen, és minden vétségemet felfedte volna. Márpedig nekem bőven akadt takargatnivalóm, és ezzel tutira ő maga is tisztában volt.

Az egyik legnagyobb bűnöm például a kielégíthetetlen tudásszomjam volt. Kétségkívül ez juttatott el oda, hogy az Adatbiztonság Hacker Divíziójának valaha volt legfiatalabb vezetője legyek.

Ez már a Neveldében kiütközött. Miután megtanítottak minket írni, olvasni és számolni, minden társadalmi szerepből kaptunk ízelítőt, hogy kiderítsék, melyik Szerepneveldébe küldjenek minket tovább. Engem minden maradéktalanul érdekelt, de tisztán emlékszem arra a napra, amikor végül meghoztam végleges a döntést.

Hatan tartoztunk egy nevelőhöz, mind lányok, és éppen a szülőanyák szerepéről tanultunk.

– Minden társadalmi szerep ugyanolyan fontos – ecsetelte Ningong, a nevelőnk –, és elengedhetetlen a betöltésük, ám a szülőanyák képezik a Társadalom alapját, és biztosítják fajunk fennmaradását. Éppen ezért ez az egyik legcsodálatosabb szerep az egész Tianguón.

Ennek ellenére valahogy mégsem számított csábító életcélnak. A szülőanyák többnyire a szép, de átlagosan teljesítő lányok közül kerültek ki. A nevelő szerep egyébként is sokkal népszerűbb volt.

– A szülőanyaság mindemellett nagyon nehéz – folytatta Ningong –, de ez teszi csak igazán különlegessé. Az orvos kikapcsolja a chip ösztöngátját, így a szülőanyák egyedülálló tapasztalatra tehetnek szert.

Ez volt az első alkalom, hogy az ösztöngátról hallottam. Eddig úgy tudtam, hogy a születéskor az agytörzsünk mögé telepített chip csak az egészségügyi állapotunkat monitorozza, és a karperecünkön keresztül bármilyen adatot lekérhetünk magunkról, illetve megoszthatjuk azokat az orvosainkkal. Az ösztöngát viszont baljósan csengett.

Ningong elmagyarázta a női hormonok mibenlétét, a női mell és alhas felépítését, szerepét (gondosan kihagyva a fajtalanságnak számító részeket), és hogy a petefészek miképp pingpongozik az aggyal egy ciklus folyamán, amennyiben ezt az ösztöngát nem akadályozza. Így tudtuk meg azt is, hogy mi már menstruálnánk egy ideje, ha a chip megengedné.

– De aggodalomra semmi ok, drágáim, mindez szigorú felügyelet alatt zajlik. Az orvosok mindvégig támogatják a szülőanyákat, amíg azok nem teljesítik az előírt utódszámot. Az ösztönök, amelyek ilyenkor a felszínre kerülnek, nem tehetnek kárt senkiben.

A mellettem ülő Yueyanra sandítottam. A barátnőm furcsamód csillogó szemmel, kipirult arccal meredt a nevelőnkre. Mindig is rajongott az emberi testért, és imádta az egészségügyi tananyagokat, így sokáig azt hittem, orvos lesz belőle. Ám ez a nap megpecsételte mindkettőnk sorsát.

– És hogyan történik a megtermékenyítés? – kérdezte Yueyan.

– A társadalom legkiemelkedőbb férfitagjai részesülhetnek abban a kiváltságban, hogy mintaapává váljanak. A mintaapa ösztöngátját mindössze három hónapra állítják le. Ekkor fokozott mértékben indul meg a férfi szervezetében a tesztoszteron termelés, és kellő mennyiségű anyagot hoz létre. Ez az időszak természetesen nem könnyű a mintaapáknak, ezért egy elszigetelt, ám nagyon kellemes rekreációs helyen pihennek, amíg a folyamat lezajlik. A végén az orvosok egy speciális tű segítségével lecsapolják a megtermelt mintát, és az ösztöngátat újra működésbe hozzák.

Yueyannak vitathatatlanul tetszett az aznapi témánk, tovább faggatózott:

– De miért van egyáltalán szükség az ösztöngátra?

– Az ösztönök teszik az embert állattá, ami beszámíthatatlansághoz vagy agresszióhoz vezethet. Ez rendkívül veszélyes. Az embernek az a dolga, hogy felülkerekedjen az ösztönein a Társadalom fennmaradásának érdekében.

– Mi az az állat? – szólalt meg mögöttem az egyik társunk.

– Olyan alantas lény, amelyet nem az intelligencia irányít, hanem az ösztönei.

– Akkor a szülőanyák állatokká válnak? – háborodtam fel.

– Ugyan, dehogy, Mingmei – próbálta Ningong menteni a szülőanyaság becsületét –, a mi nagyszerűen képzett orvosaink óvó felügyelete mellett senki nem válik ösztönállattá.

Az óra végén megrökönyödve bámultam a kivetítőre, az ösztönök és a szülés mikéntje teljesen letaglózott. Bambán követtem a tekintetemmel, ahogy a nevelőnk megosztja a Szülőanya és a Szülés című mappákat a Neveltjeim csoporttal. Ezután közölte, hogy a délután folyamán figyelmesen tanulmányozzuk át őket, és elbocsátott minket.

– Mingmei, kedvesem, gyere egy percre! – szólt, mielőtt még én is kiléptem volna a teremből. E nyomasztó óra után semmi kedvem nem volt további időt tölteni vele, mégis megfordultam, és némán vártam, mit akar tőlem. – Tudod, sokszor mondtam már neked, milyen gyönyörű vagy.

Flegmán vállat vontam, és a kivetítőre néztem. Végigjárattam a szemem a rengeteg, még megosztatlan mappán.

– Mingmei – szólított meg ismét a nevelőm, hogy visszaszerezze a figyelmemet. Nagyot sóhajtva újra ránéztem. – Annyira szép vagy, hogy akár az Elitbe is bekerülhetnél.

– Ezt hogy érted? – nyögtem döbbenten.

– Szeretném, ha nem tanulnál ennyire keményen, és nem teljesítenél ilyen jól a vizsgákon, hogy szülőanya lehessen belőled – mondta. Hiába mosolygott, ez a kijelentése felért egy árulással. Rosszulesett, hogy ennyire nem ismer a saját nevelőm.

– De én egyáltalán nem vagyok buta! – ellenkeztem.

– Persze, hogy nem vagy buta, kicsim, a szülőanyák sem azok. Viszont az Elit maga szeretné, ha szülőanyává válnál.

Megnyitott a kivetítőn egy levelet, amely éppen arról szólt, amit állított. Privát üzenetben kapott megkeresést az Elittől, hogy beszélje rá Mingmei 513-at a szülőanyaságra. Ez minden téren megtiszteltetésnek számított, legalábbis Ningong szerint.

– Hát nem lenne jó közéjük tartozni?

– Fogalmam sincs, milyen lehet közéjük tartozni – motyogtam. Mi, akik itt maradtunk a Társadalomban, úgy érzékeltük, mintha az Elitbe távozókat kivonnák közülünk. Soha többé nem láthattuk őket, nem hallhattuk a hangjukat, és nem válthattunk velük üzenetet sem. Számunkra nem léteztek többé. Mégis mi lett volna a garancia arra, hogy jó életük van?

– Az Elitbe invitált lányok nem közönséges szülőanyák, az Elit élet minden joga megilleti őket. Az Elit a mindenkori Társadalom irányítója. Tagjai olyan szabad életet élhetnek, amelyről nekünk, kívülállóknak elképzelésünk sem lehet. Rendkívül ritka, ha valaki ilyen szintű személyes megkeresést kap, éppen ezért érdemes nem eltékozolni e példátlan kegyet!

– Mégis mik az előnyei?

– Ezt nyilvánvalóan biztonsági okokból nem kötik az orrunkra, a Társadalom fennmaradásának érdekében. De neked most esélyed lesz megtudni.

Biztonsági okokból – ismételtem meg magamban, és újra eszembe jutottak a megosztatlan mappák. Nem fért ki az összes a képernyőre, így nem tudhattam mindről. Azon tűnődtem, létezik-e valahol a common-web rejtett zugaiban egy olyan mappa, amely az Elit életéről szóló anyagokat tartalmazza. Vagy olyan, amely részletesebben kifejti az ösztönök és az ösztöngát működését.

Yueyan fel sem nézett, amikor visszaértem a szobánkba, teljesen lenyűgözte az aznapi tananyag. Leültem az asztalomhoz, felnyitottam a gépemet, és beléptem a Szülés mappába. Olvastam, videókat néztem, hanganyagokat hallgattam, de minél inkább elmerültem a témában, annál jobban undorodtam tőle. Láttam, menyire fáj a szülőanyáknak. Miképp szenved a nő és az utód is. Folyik a vér. Ordítanak. Eszem ágába sem jutott volna önként szülőanyának jelentkezni, felőlem akármit is ígérhet az Elit.

A szobatársamhoz fordultam, és megszólítottam:

– Yue, mit csinálnak azokkal a szülőanyákkal, akik teljesítették az elvárt utódszámot?

– Kivonják őket – válaszolta közömbösen.

– Mint azokat, akik felett eljárt az idő?

– Persze, ahogy mindenkit kivonnak a Társadalomból, aki már nem termel hasznot.

– De idő előtt?

– A szülőanyák fokozott igénybevételnek vannak kitéve, így hamarabb kimerülnek. Legkésőbb onnantól, hogy nem tudnak többé megfoganni, haszontalanná válnak.

Tehát azt várták tőlem, hogy szándékosan teljesítsek rosszabbul a vizsgákon, hogy aztán úgy üvöltsek, mint azok a szerencsétlen nők a szülés-videókon, majd utána fiatalon kivonjanak a Társadalomból? Na, még mit nem!

Tudtam, hogy valamiből kifejezetten jónak kell lennem ahhoz, hogy megússzam ezt a szülőanya-dolgot. Nem elég az sem, ha elérem a kritikus pontszámot, kiemelkedően jól kell teljesítenem egyvalamiből, és akkor mindenképp abba az irányba kell küldenie a Neveldének. Ez esetben másodlagos, milyen szép vagyok, és megtetszettem-e az Elitnek, a szabály az szabály. Tudtam, hogy valami olyan társadalmi szerepet kell választanom, amely mellett a kíváncsiságomat is kielégíthetem, amellyel választ találhatok a kérdéseimre.

Szép sorban végigböngésztem a mappákat, és átfutottam a tananyagok címeit. Az informatika nyelve érdekes módon angol volt. Viszont akárhogy gondolkodtam, nem sikerült rájönnöm, miért kellett csak emiatt létrehozni egy teljesen új nyelvet, amikor már eleve itt volt nekünk a kínai. De programozni nagyon szerettem, és amikor ideértünk a tananyagban, úgy képzeltem, hogy Yueyan majd orvos lesz, én pedig chip-programozó, és felnőttkorunkban úgy egészítjük ki egymást, mint a yin és a yang.

Felírtam a chip-programozást a jegyzeteimbe, majd haladtam tovább a listában. Még néhány érdekes témát feljegyeztem, mire a szemem elé került az Adatbiztonság.

A különböző társadalmi szerepek különböző információkhoz fértek hozzá, és még azokon a jogkörökön belül is alszinteket különítettek el egymástól. Nagyon komolyan vették, hogy kinek milyen megtekintési és írási jogai lehetnek. Az adatbiztonsági szakemberek pedig mindezt a bonyolult jogosultság-rendszert vigyázták, tesztelték, és foltozgatták, amikor szivárgást észleltek.

Ekkor ismét az Elit különleges élete és a nevelőm meg nem osztott mappái jutottak eszembe. Mennyi titok van még felderítetlen!

Adatbiztonság – írtam fel a listám elejére. A többi mind csak ebből következik. Úgy sejtettem, ha tudom, hogyan kell betömködni a biztonsági réseket, akkor azt is tudom, hogyan lehet rajtuk átjutni. Így pedig bármihez hozzáférhetek, ami éppen érdekel. Csodálatos, igaz? – Ez a gondolat végre felvidított, és rögtön tudtam, hogy a common-web könyvtárának melyik tananyagait töltsem le a gépemre.

– Meimei – zökkentett ki barátnőm hangja a gondolataimból. Felé fordultam a székemmel, és ránéztem. Révült tekintetében szokatlan elégedettség csillogott. – Azt hiszem, rájöttem, milyen társadalmi szerepet szeretnék betölteni a hátralévő életemben.

– Na, ne kímélj! – szóltam mit sem sejtve.

– Szülőanya akarok lenni.

Ezzel igazán meglepett.

– Biztos vagy benne? Nem nézted meg a tananyaghoz mellékelt videókat, Yue?

– Dehogynem! És szerintem roppant érdekes ez a szülés, mindenképp meg szeretném ismerni közelebbről. Elképesztő, hogy a női test mi mindenre képes! Gondolj bele, egy aprócska magból növeszt emberi életet, és a világra hozza, aztán saját magából táplálja. Hát létezik ennél szebb dolog a Tianguón?

Végigfuttattam az agyamban az általam szépnek tartott dolgokat, és arra jutottam, hogy a kert például mindenképp szebb a szülésnél. Minden lakókörzethez tartozott egy saját kert. Ez volt az a rekreációs létesítmény, ahol minden héten el kellett töltenünk legalább két órát. A kertészek mindent megtettek azért, hogy a növények, fák és virágok, amelyek csak és kizárólag a kertben fordultak elő, a lehető legszebb állapotukban gyönyörködtessék a feltöltődni vágyókat. A kertészet is egy csodálatos társadalmi szerep lehetett, amennyiben valaki a kert bolondja volt. Ám ezt most megtartottam magamnak, és inkább rákérdeztem:

– De ha meg akarod ismerni a szülést, miért nem leszel inkább szülészorvos?

– Meimei – szólt eltökélten –, én nem csak vizsgálgatni szeretném a női testet. Én megélni akarom.

– De milyen áron? Ha szülőanya leszel, jóval hamarabb ki fognak vonni téged, mint engem. Nem bánod?

Megütközve pislogtam rá. Arckifejezésemet látva csak elnézően elmosolyodott, és megrázta a fejét.

– Nem tartom normálisnak ezt az ösztöngát dolgot. Mi szükség van erre? Valaha enélkül is emberek voltunk, nem igaz? Valamit eltitkolnak előlünk, én pedig rá akarok jönni, mi az.

– Én is rá akarok jönni – értettem egyet. – Ezért úgy döntöttem, ráfekszem az adatbiztonsági tananyagokra.

Eszembe jutott a nevelőnk aznapi kérése, és az Elit élet lehetősége, de soha nem osztottam meg a barátnőmmel ezt az információt. Valószínűleg Ningong sem véletlen beszélt velem négyszemközt.

– Na, látod! – ujjongott Yueyan. – Ez egy remek ötlet! Ketten együtt biztosan rá fogunk lelni az igazságra, még ha különböző irányból is közelítjük.

– De nem félsz attól, hogy az ösztönök elragadnak?

– Bebizonyítom neked, hogy ártalmatlanok, és nincs okunk rettegni tőlük, rendben?

Aznap titkos egyezséget kötöttünk. Ez történik, ha két különleges világlátású tinédzser összekerül, és megkérdőjelezi a rendszer működését. Megígértük egymásnak, hogy mindketten megkeressük a válaszokat a kérdéseinkre. Ő tapasztalati úton, én pedig az adatbiztonsági rések felderítésével.

*** 

– Álmaidban – közöltem a főnököm által hagyott nyomokkal, és kitöröltem őket a logfájlból. – Ma sokkal izgalmasabb dolgok várnak rám.

Felbontottam egy koffeines italt, felraktam a lábam az asztalra, és elgondolkodtam a teendőimről. Míg Hecc hobbija az én gépem bökdösése volt, én az egészségügyi rendszer módszeres megtévesztésével szórakoztattam magam. Például aznap jócskán meghaladtam a koffeinadagomat. A karperecemnek már az első kortyoktól üvöltenie kellett volna, hogy mit képzelek magamról, de én túljártam az eszén.

Néhány éve ráállítottam az akkori csapatomat a chip védelmének tesztelésére. Miután megtalálták és befoltozták a rést a pajzson, átnyálaztam a munkájukat, és a véglegesítés előtt picit belenyúltam. A publikációs szoftvert addigra már réges-rég megbuheráltam, így ha nem akartam, soha senki nem tudta meg, hogy én babráltam bele az adott fájlba. Ezáltal lett saját, titkos, lenyomozhatatlan bejárásom a chipeken futó szoftverekbe.

Engem előléptettek, a csapatom tagjait kitüntették a Társadalom Büszke Védelmezői címmel, és mindenki boldog volt. Főleg én. Ugyanis eljött az idő, hogy a Mimin megírt chip-szoftver töréseimet élesben is kipróbáljam. Az egyik első volt ezek közül a koffein-tagadás. Rávettem a chipemet, hogy bizonyos mennyiségű koffein elfogyasztása után ne figyelje, és ne is tájékoztassa az egészségügyi rendszert a további koffeinbevitelemről. Természetesen arra is ügyeltem, hogy ez a szám ne legyen minden alkalommal ugyanaz, de maradjon kicsivel az egészségügyileg meghatározott érték alatt. Így esendő, mégis szófogadó társadalminak tűntem, legalábbis ha valaki a koffein-fogyasztásom adatait vizsgálta. Talán említenem sem kell, hogy ezután a vérnyomás-ellenőrző átejtése vált a legsürgetőbbé.

Ahogy az italt szürcsölgetve merengtem, egyszer csak kettőt csippant a karperecem, és zölden felvillant. Azt jelezte éppen, hogy mára esik a heti két óra kert-köröm is. Tavalyelőtt kíváncsiságból ezt a figyelést is kilőttem, de végül meggondoltam magam, és visszakapcsoltam. A kerti séta volt az egyetlen egészségügyi előírás, amit szerettem. Az alvástól jobban sajnáltam az időt. Gondolom, a fentiek alapján már sejthető, hogy az alvásidő-mérőn is módosítottam.

– Jó, legyen – sóhajtottam megadóan.

Tudtam, hogy a karperec óránként nyaggatni fog, ezért úgy döntöttem, előbb sétálok, közben megebédelek – illetve részemről ez még csak reggelinek számított –, és majd ezek után állok neki a kedvenc illegális tevékenységemnek. Végül is hatalmas újdonságra készültem, érdemes az ilyesmire előre rápihenni.

Szerettem nap közben kimozdulni. Ilyenkor a legtöbben étkezdékben tömték a hasukat, vagy elmerültek a munkájukban. Kevesen engedhették meg maguknak, hogy fényes nappal céltalanul lófráljanak. De én felsővezető voltam, keményen megdolgoztam ezért az engedményért, és alaposan ki is használtam.

A kerten kívül mindenhol unalmas szürkeség uralkodott. Egyforma épületek, fantáziátlan egyenruhák, mind-mind a fekete és a fehér között elhelyezkedő árnyalatokat viselve magukon. A kertben viszont gondosan ápolt fű, bokrok és fák zöldellettek, piros, sárga, lila virágok nyiladoztak, és az Élelmezéshez tartozó veteményesek gyümölcsei, zöldségei értek.

Egy doboz baóval sétáltam a kedvenc búvóhelyemre. Egy kisebb bambuszerdőn vezetett át az ösvény, amely végén egy tóhoz értem. Halványrózsaszín lótuszok felett, keskeny fahídon jutottam át az apró szigetre, amely közepén egyetlen juharfa állt magányosan, lombja a környezetében lévő növényektől eltérően vöröslött. Letelepedtem a közelében, és miután megettem a gőzgombócaimat, hanyatt feküdtem a selymes pázsiton. Kicsit hátra billentve a fejemet éppen ráláttam az apró, zöld pöttyökként derengő kertekre a Tianguo túloldalán.

Mindannyian úgy hittük, ennyi a világ: egy hatalmas henger, egyik végében a yin-yang jellel, másikban a shou ábrával. A henger falából hatalmas oszlopok nyúltak középre, azok végébe szerelt fényforrások szolgáltatták a nappali fényt számunkra. Nem élt itt más, csak az ember és a növények. Mi viszont benépesítettük elejétől a végéig. Több lakost már nem bírt volna el a rendszer, ezért is csak a szülőanyák szülhettek, és kizárólag az előírt mennyiségben.

Nem is bírtam volna elviselni több embert. Szörnyen idegesítettek. Buták voltak, felületesek, és semmi nem érdekelte őket. Végigdolgozták a napot, gyűjtögették a kitüntetéseket, unalmas közvetítéseket néztek vagy hallgattak, és bugyuta játékokban vettek részt.

Félév környékén például éppen a kertészek versengtek egymással: melyik övezetben találhatók a legszebb fák, a legszínesebb virágok, a leggondosabban nyírt pázsit, a legtöbbet termelő veteményes. Soha nem jártam még más övezet kertjében. Biztos voltam benne, hogy mindegyik gyönyörű, de számomra ez a kis sziget nyújtott megnyugvást, így egyszer sem vágytam arra, hogy más kerteket is meglátogassak.

A legnagyobb ünnepség viszont az Újév volt. Tíz napon keresztül szünetelt a munka, a kertek megteltek hangoskodó emberekkel, a szürke és egyhangú házakat piros és aranyszínű giccsekkel díszítették. Ilyenkor rendezték meg a Tianguo-átfutást is. Az nyert, aki a yin-yangtól a leggyorsabban ért át a shouhoz. Ha Újévkor el akartam jutni A-ból B-be, nagyon figyelnem kellett, mert lépten-nyomon sportegyenruhába bújt futókba ütközhettem, úgyhogy rendszerint egyedül ünnepeltem az irodámban, és egy hétig ki se tettem onnan a lábamat.

Ekkor viszont enyém volt az egész kert, csak néhányan lézengtek itt-ott, és ők is messzire elkerültek. Amint meglátták, hogy a szigeten heverészek, visszafordultak az ösvényen. Az emberek barátságtalannak tartottak – joggal, elvégre tényleg az voltam –, és törtetőnek. Ez utóbbi viszont nem volt igaz. Nem vágytam dicséretre, kitüntetésre, elismerésre vagy hírnévre, mindössze szörnyen kíváncsi voltam.

Miután úgy döntöttem, eleget fetrengtem a pázsiton, délután kettő óra felé eljött az ideje, hogy elindítsam a napot. Komótosan visszasétáltam az irodámba, miközben éreztem a hátamba fúródó tekinteteket. Csak a szokásos: irigység, megvetés, csodálat, értetlenség, félelem, bizalmatlanság. Az Adatbiztonságnál sosem tudhattad, ki barát és ki ellenség, emiatt furcsa hangulat uralkodott a munkahelyemen. Remekül tudtunk csapatban dolgozni, mert a kollégákkal jól ismertük egymást. Persze nem azért, mert olyan őszinte barátok lettünk volna, egyszerűen csak előszeretettel kotorásztunk egymás személyes adataiban, hiszen mindannyiunknak ez volt a szenvedélye. Valószínűleg nem is létezett még egy olyan divízió a Tianguón, ahol egymás titkainak felderítésén alapult a kollegiális kapcsolat.

Ismét végigfuttattam a szemem a logon. Továbbra is ugyanazok a személyek pöckölgették a gépemet, beleértve a főnökömet is.

Ennyire ráértek, skacok? – pufogtam, fejemet csóválva, aztán csatlakoztam a Mimire. Olyan dologra készültem, amivel korábban még nem próbálkoztam. A női szoftvert már nagyon jól ismertem, ám most életemben először férfi chipet terveztem megbabrálni.

***

– Biztos, hogy ezt akarod? – kérdeztem Liang dokitól, miközben a középső ujjamat az enter fölé helyeztem. Yueyan mellett gubbasztottam az ágyán, ölemben a Mimivel, a barátnőm orvosa pedig velünk szemben ült a széken. Magát a fejlesztést rendkívül élveztem, de nem tetszett nekem az ötlet, hogy élesben is kipróbáljuk. Az egy dolog, ha az ember a saját életével játszik, de ez volt az első alkalom, hogy más chipjét törtem fel.

A férfi elszántan bólintott, én pedig egy feszült sóhaj kíséretében átlőttem hozzá a módosítást. A szoftver néhány másodperc alatt feltelepült a chipre. Liang mostantól bármikor kikapcsolhatta az ösztöngátját anélkül, hogy nyomott hagyott volna a rendszerben. Márpedig pontosan erre készült. A barátnőm megfertőzte a saját orvosát is az ösztönmániájával, aki így az egészségügyi jogosultságát kihasználva, remegő kézzel iktatta ki a saját gátját. Rögtön le is ellenőrizte.

– Siker! – szusszant megkönnyebbülten. – Nem látszik semmi.

– Érzel valamit? – kérdezte rögtön Yueyan, mire Liang doki megrázta a fejét.

– Miért érezne már most bármit is? – torkoltam le a barátnőmet. – Neked sem azonnal jelentkeztek a tünetek, nem emlékszel?

– Jó, de gondoltam, hátha a férfiaknál ez máshogy működik.

– Nem ismerek senkit a mintaapa központból, de feltételezem, nem véletlenül van szükségük arra a három hónapra.

– Valóban – szólt közbe Liang –, nem egy másodperc, mire a szervezet felfogja a parancsot, hogy mostantól szabad a pálya a tesztoszteronnak. Hálásan köszönöm, Mingmei!

Yueyan vidáman csevegett tovább orvosával. Azt találgatták, miképp fog hatni a dokira az a rengeteg tesztoszteron. Én viszont gondterhelten a falnak döntöttem a hátamat, és mélyet sóhajtottam. Nem voltam kíváncsi az ösztönök csodálatos világára, épp elég bosszúságot okoztak így is.

Annak idején a barátnőm pontosan két hete tartózkodott a szülőotthonban, amikor először meglátogattam. Minden szülőanyának saját szoba járt, és úgy éltek ott, mint egy nagy család. Vidámak voltak, rengeteget beszélgettek, és nem titkoltak semmit egymás előtt. Egy ilyen jókedvű és összetartó divízió egészen más hangulatú, mint az enyém. Irigyeltem is őket ezért, habár a programozást nem cseréltem volna el a szülésre.

Yueyan az első néhány hét alatt még nem változott meg számottevően. Leginkább csak még szenvedélyesebb lett. Az első menstruációjának is úgy örült, mint egy kisgyerek, és rendkívüli módon élvezte, hogy az ő szervezetében is beindultak azok a folyamatok, amelyeket eddig csak tananyagokból ismertünk. Később viszont egyre furcsábban viselkedett.

Mégis minden szabadidőmet vele töltöttem, hiszen volt szobatársamként ő maradt az egyetlen barátom. Akkoriban is barátságtalan voltam, és az sem vetett rám jó fényt, hogy egy szülőanyával barátkozom, viszont Yueyanon keresztül közvetetten én is tagja lettem ennek az elszigetelt közösségek. Tehát bármilyen furcsasággal is találkoztam a szülészeten, szerettem oda járni.

Abban nem tévedett a barátnőm, milyen csodálatos dolog egy utódot kihordani. Emlékszem, amikor először volt várandós, mennyire meglepődtem, milyen gyorsan növekedik a hasa, és egyszer sem szakította át a bőrét az odabenn fejlődő kis lény. A női test tényleg lenyűgöző! Nem vagyok egy szentimentális típus, de még én is elérzékenyültem, amikor a saját tenyeremmel éreztem, ahogy Yueyan pocakjában mozgolódik az utód. Viszont amikor arra gondoltam, miképp fog kikerülni onnan, undor és félelem fogott el. Nagyon aggódtam a barátnőmért, de ő minden akadályt könnyedén vett. Kétségtelen, hogy szülőanyának teremtetett.

Az első gyerekét egyszer a kezembe adta. Ügyetlenül tartottam a kis újszülött testét, és borzasztó kényelmetlenül éreztem magam. Nem illett a karomba, attól tartottam, véletlenül leejtem vagy fájdalmat okozok neki. Yueyan könnybe lábadt szemmel meredt ránk, hangja remegett a meghatottságtól.

– Ugye milyen szép? Annyira aranyos!

– Most hazudjak? – kérdeztem, sanda pillantást vetve felé. Se szépnek, se aranyosnak nem neveztem volna, amit a kezemben tartottam. A feje eltorzult a szüléstől, és irreálisan nagy volt a testéhez képest, amelyből négy irányba álltak ki a kontrollálatlanul mozgó, húsos végtagjai. Bőre ráncos volt, durcás arccal bámult a semmibe, és néha úgy nyikorgott, mint egy rossz ajtó.

– Nem, nem, nyugodtan mondd ki! – nevetett fel Yueyan. – Úgyis tudom, hogy csak az ösztöngát beszél belőled.

– Kétlem – dünnyögtem, és visszanyújtottam az utódot az anyjának –, te ösztöngátastul is gyereket akartál.

– Na, és mit gondolsz róla?

– Csúnya – válaszoltam –, kifejezetten csúnya.

– Mi is ilyenek voltunk, mégis szépek lettünk – mondta. Megcsóválta a fejét, majd elváltoztatott hangon a kicsihez szólt: – Ne is hallgass a nénire, gyönyörű vagy, édesem!

Azt a tekintetet sosem felejtem el, ahogy a barátnőm a gyerekére nézett. Irigyeltem érte, hogy ő szépnek látja azt a rusnyaságot, és még az én kőkemény szívem is belesajdult, amikor arra gondoltam, hogy egy év múlva elszakítják őket egymástól. Az utódot küldik a Neveldébe, a szülőanyát pihentetik, és felkészítik a következő fogantatásra.

Visszatérve a megváltozott viselkedésre, Yueyan furcsa módon egyre gyakrabban hangoztatta, hogy én mennyire szép vagyok. Kezdetben csak úgy, mint annak idején Ningong, a nevelőnk. Később aztán komolyabbra fordult a dolog.

– Tudod, Meimei, elképesztően csinos vagy! Jól áll neked ez az egyenruha, nagyon szépen kihangsúlyozza az alakodat. A blúz csak úgy feszül a melleiden. A szoknyában gyönyörűen kirajzolódik a kerek feneked. Nagyon jó géneket örököltél, hogy a kisujjadat sem kell megmozdítanod azért, hogy ilyen jól nézz ki! Megsúgom, az egész szülészet téged irigyel.

Eleinte megköszöntem a bókokat, később elengedtem a fülem mellett, mégis érdekelni kezdett, miért olyan fontos számára ez a téma. Úgy véltem, ha az ösztönök mondatják vele mindezt, akkor valami nem stimmel. Legjobb tudásom szerint a szülőanyáknál a fajfenntartási ösztönöket és az ehhez szükséges hormonok kommunikációját indították be, ennek ellenére Yueyan a férfiakat sohasem méltatta úgy, mint a nőket.

Egyik alkalommal törökülésben ücsörögtünk az ágyán, amikor szokatlan kéréssel fordult hozzám.

– Te, Meimei, kigombolnád a blúzodat?

– Miért? – kérdeztem megrökönyödve.

– Látni akarom a melleidet.

– Minek?

– Mert úgy sejtem, hogy szépek.

– De hiszen a Neveldében majdnem minden nap láttad, amikor öltözködtünk. Nem volt elég?

– Azóta biztosan sokat változtak. Kérlek, vedd le a blúzodat, és mutasd meg nekem őket.

Kigomboltam a felsőmet, és megvillantottam a melltartómat.

– Azt a mindenit! – kiáltott föl nevetve, és a szája elé kapta a kezét. Azonnal összehúztam magamon a blúzomat.

– Mi van?

– Ne, ne, ne rejtsd el! Erre büszkének kellene lenned! Honnan szedted ezeket az óriási labdákat? Egyetlen szoptatós anyát sem ismerek, akinek ekkora csöcsei lennének.

– Szabadidőtökben komolyan nincs jobb dolgotok, mint egymás mellét méregetni? – csattantam fel.

Soha ezelőtt nem mondták még nekem, hogy nagyok lennének a melleim. Igazság szerint senkit sem érdekelt, hogy ki mit rejt a blúza alatt. Az egyenruháink egyébként is mindig nyakig beburkoltak minket, akármilyen társadalmi szerepet is töltöttünk be. Egyedül a szülőanyák mászkáltak lenge hálóingekben, de ennek is megvolt a maga rendeltetése: a vizsgálatok alatt így könnyen hozzáférhettek az érintett szervekhez, a várandósok hasa is kényelmesen elfért, és a melleik a szoptatáshoz gyorsan előkaphatók voltak.

Yueyan egy másik alkalommal arra is rávett, hogy levegyem a melltartómat.

– Minek? – morogtam a szokott hangnemben, de a kíváncsiság engem is hajtott.

– Mutatni akarok valamit.

Miután meztelen felsőtesttel gubbasztottam előtte, ő lassan felém nyúlt, és ujjbegyeivel megsimogatta a bal mellem.

– Érzel valamit?

– Hát azt érzem, hogy hozzám érsz.

– És milyen?

– Olyan, mint bárhol máshol.

– Akkor ezt figyeld!

Levette a saját hálóingét, és arra kért, hogy én cirógassam az ő mellét. Kapiskáltam, hogy a Társadalom szemében miért vált ki ellenérzést a szülőanyákkal való barátkozás. Mégis megtettem, amire kért, mire furcsa sóhajtozást hallatott.

– Most meg mi bajod? – förmedtem rá

– Téged nem késztetett fokozottabb levegővételre az érintésem? – kérdezte úgy, mint egy orvos a páciensét.

– Miért kéne?

Sejtelmesen elmosolyodott.

– Na, hát akkor most már ezt is tudjuk.

– Mit is? – kérdeztem.

– A chip nem engedi meg neked, hogy jólesőnek érezd ezt a kedves simogatást.

De a leghajmeresztőbb tapasztalatom még csak jóval ezután következett. Meztelenre vetkőzött előttem, és megmutatta nekem hol van a saját testén a gomb. Ő csak így hívta.

– Miféle gomb?

– A legcsodálatosabb érzés gombja.

Azt állította, hogy minden nő testén található egy ilyen gomb, tehát a barátnőm kérésére nekem is ki kellett próbálnom, működik-e. Természetesen semmit nem éreztem, mire Yueyan elégedetten nyugtázta kísérlete eredményét, miszerint az ösztöngát a legcsodálatosabb érzést is blokkolja.

– Ó, Meimei, fogalmad sincs, mit hagysz ki! Az ösztönök nem veszélyesek, higgy nekem. A legcsodálatosabb érzés maga az élet, és borzasztó, hogy éppen ezt nem engedik meg nektek.

Én persze nem hittem neki, ellenben Liang dokival, akinek mindenről beszámolt, és aki emiatt szintén azt találta ki, hogy meg akarja tapasztalni az ösztöneit.

Ezért fordultak hozzám.

***

A mintaapa központban ugyanúgy biztonságban vannak a férfiak, mint a szülőotthonokban a nők. Ám egy illegálisan gátjait vesztett férfi, akinek az életkörülményeiből fakadóan nem volt lehetősége elsajátítani az önkontrollt, akármennyire is igyekszik, egy idő után képtelen visszafogni magát.

Azt hamar észrevettem, hogy amikor a szülőotthonban mászkáltam, Liang olyan tekintettel mért végig, amilyet korábban nem tapasztaltam. Ijesztő volt. Körülbelül két hónap telt el, mire Yueyan is bevallotta, mennyre zavarja az orvosa viselkedése.

– Nem tudnád leállítani Liangot?

– Történt valami? – kérdeztem aggodalmasan.

– Nem tudom, másokkal mit művel a vizsgálatokon, de engem folyton fajtalankodásra akar rávenni.

– Fajtalankodásra?

– Bele akarja helyezni a szülőnyílásomba a nemiszervét – magyarázta Yueyan.

– Azt hittem, ez a tevékenység a te fogalmaid szerint inkább fajoskodásnak számítana – szúrtam oda a barátnőmnek. Azok után, hogy miként kísérletezett kettőnkön, furcsálltam, hogy közvetlenül a fajfenntartási ösztönök végső beteljesítése előtt húzta meg a határt.

– Lehet, de én nem akarok illegális dolgokat művelni vele. A fajtalankodás bűn. Ha kiderül, minkettőnket kivonnak a Társadalomból, és te is veszélybe kerülhetsz.

– És ez nem tántorítja el?

– Csak ideiglenesen. A következő alkalommal újra próbálkozik, mintha abban reménykedne, hogy a kivonás veszélye ellenére egyszer csak beadom a derekam. Nem hajlandó elfogadni, hogy nemet mondtam.

– De hogyan jött rá egyáltalán, mit kellene csinálnia?

– Nem kell hozzá sok ész, nagyokos! Neki van egy kiálló szerve, nekem pedig egy hasonló méretű résem, amit egyébként elég jól ismer, elvégre ő az orvosom. De a hideg kiráz még csak a gondolatától is, hogy ilyet tegyen velem.

– Rendben, amint beérek az irodába, aktiválom a doki ösztöngátját, és visszaállítom a chipjét az eredeti állapotába – ígértem. – De nem tudom, mikorra lesz eredménye. Valószínűleg a szervezetében felgyülemlett tesztoszteron egy darabig még ki fogja fejteni a hatását.

Sajnos végül mégsem tartottam be ezt az ígéretet.

***

– Mingmei, drágám, hova sietsz? – hallottam a hátam mögül, miközben a kijárat felé tartottam. Megpördültem, és Lianggal találtam magam szembe.

– Mit akarsz? – kérdeztem kelletlenül.

– Gyere be az irodámba, beszélgessünk kicsit!

Azzal megfordult, és elindult a folyosón. Rövid tétovázást követően utána iramodtam. Az iroda nem volt messze. Amint beléptem, gondosan becsukta mögöttem az ajtót.

– Sejtem, miben sántikálsz – kezdte. – Yueyan mondta, hogy beszélni fog veled. Én viszont arra szeretnélek kérni, ne tedd.

– Kezd veszélyessé válni a dolog, Liang. Ha kiderül, hogy zaklatod a barátnőmet…

– Hogy mit csinálok? – nevetett fel. – Már miért derülne ki ilyesmi? Esetleg fel akarsz dobni? El kell, hogy keserítselek, akkor te és a barátnőd is velem tartotok. Nem fogom magamban tartani, kinek köszönhetem ezt az egészet. Ráadásul a te bukásod adatbiztonsági vezetőként sokkal nagyobbat fog szólni, Mingmei. Visszaéltél a hatalmaddal, nem is kicsit. Mondd csak, mennyi koffeint is iszol egy nap? Mennyit alszol? Mikor vagy ébren? Jól sejtem, hogy a rendszerbe beérkezett adatok nem fedik a valóságot? Mi mindenről hazudsz még nekünk, szépségem?

Hogy micsoda? Yueyan kotyogott volna rólam?

Rajta kívül senki sem tudhatta, miképp teszteltem az egészségügyi adatszolgáltatás kikerülését. Teljesen letaglózott, hogy esetleg eljárt a barátnőm szája.

– Honnan veszed mindezt? – kérdeztem, határozottságot színlelve.

– Ha az én chipemet képes voltál meghekkelni, a magadéval miért ne tetted volna? A te ösztöngátad hogy van?

– Soha nem állítottam le, ha erre vagy kíváncsi.

– Pedig jobban tennéd. Lehet, hogy remekül összepasszolnánk. Nem lenne kedved kipróbálni?

Ahogy összeszedtem a gondolataimat, rájöttem, hogy Liang nyilván nem is kért volna meg ilyesmire, ha nincs tisztában azzal, miket próbáltam ki eddig. De ezeket tőlem kellett volna megtudnia, nem a hátam mögött.

– Arról ne is álmodozz, hogy én valaha megadom magam az ösztöneimnek. Most állj le, mielőtt még baj történik! Yueyan teljesen ki van borulva.

– Persze, hogy ki van borulva három sikertelen befecskendezés után – közölte a doki. – Kénytelenek leszünk ellátogatni a megtermékenyítési központba, hogy kontrollált körülmények között eresszük össze a petéit a mintával. Ha ott sem járunk sikerrel, Yueyant ki fogják vonni a Társadalomból.

Francba! Yueyan ezt miért nem említette nekem?

A barátnőm árulása éppúgy letaglózott, mint az, hogy három szülés után kudarcot vallott. Csak álltam, és tanácstalanul meredtem magam elé. Liang elégedetten elmosolyodva felém indult, mire egyre fokozódó, megmagyarázhatatlan félelem fogott el.

– Ez a tesztoszteron csodákra képes – dörmögte, miközben egy tincset a fülem mögé tűrt. Megdermedtem az érintésétől. – Nélküle vak voltam, de most már látom, mit rejtettek el előlem. Hogy ti nők milyen gyönyörűek vagytok! – Lassan levezette a kezét a nyakamtól, és finoman a mellembe markolt. – Különösen te, Mingmei. Fiatalabbnak tűnsz a kortársaidnál, a tested mégis tökéletesen fejlett. – Ekkor a derekam mögé nyúlt, és közelebb húzott magához. – Ilyen idomokkal nem hiszem el neked, hogy nem módosítottad az ösztöngátadat. De mondd, hogy tehették ezt velünk? Miért vették el tőlünk az emberi lét legnagyszerűbb csodáját?

Pontosan ezekre a kérdésekre kerestem a választ én is, de a common-web felügyelőjeként hiába voltam minden információ birtokában, erről soha sehol nem találtam feljegyzéseket.

– Eressz el! – préseltem ki magamból.

Legnagyobb meglepetésemre eleget tett a kérésemnek. Hátrébb lépett, és éreztem, ahogy ez a jótékony távolság újra feltölt energiával. Kellett még néhány lélegzetvétel, mire meg tudtam mozdulni. Liang kitárta az ajtót.

– Remélem, minden világos, Mingmei – mondta, mintha az elmúlt pillanatok meg sem történtek volna. – Azt javaslom, cselekedj bölcsen!

Nem reagáltam, nem is néztem rá, csak némán kisétáltam az irodájából.

*** 

Otthon meztelenül álltam a tükör előtt, és végigmértem magam. Nem először mondták nekem, hogy különösen szép vagyok. De ekkor volt az első alkalom, hogy ezt egy tesztoszterontól fűtött férfi szájából hallottam, és a rendkívüli idomaim miatt valaki rögtön az ösztöngátam hamisításával vádolt.

Habár korábban beleolvastam a dokumentációjába, soha nem akartam az ösztöngátam szoftverébe nyúlni. Túlságosan tartottam az következményektől. Féltem, hogy elveszítem hideg, logikus gondolkodásomat.

Miután kibámészkodtam magam a tükörben, újra elővettem a dokumentációt, és ezúttal figyelmesen átolvastam. Az ösztöngát kétféle módon fejtette ki hatását. Egyrészt bizonyos hormonok és a feromonok termelését tiltotta vagy csökkentette minimálisra, másrészt ezek egyes szervekre (petefészek, méh, here) gyakorolt hatását akadályozta a receptorok blokkolásával – biztos, ami biztos.

Az oxitocin volt az egyik fő tiltólistás hormon. Az ösztrogén kizárólag a serdülő lányoknál ideiglenesen, csökkentett mértékben, folyamatos monitorozás mellett kapott engedélyt, ám a ciklus többi hormonja, mint például a progeszteron, ugyanúgy tiltva maradt. Úgy tűnik, az ösztöngát megálmodói szükségesnek tartották, hogy a férfiak és a nők megkülönböztethetők maradjanak, feltételeztem, ez a nemi fejlettség kellett a megtermékenyítés működéséhez is. Ám a vonzalom és a vágy kialakulását mindenképp ki akarták iktatni. Így a férfiak esetében is külön szabályozás vonatkozott a tesztoszteronra, folyamatosan ellenőrizve az általa kiváltott hatások intenzitását, és ezek alapján korrigálta magát a szoftver, a here receptorai pedig teljes blokkolást kaptak.

Eljött az idő, hogy felülvizsgáljam a saját ösztöngátamat. Letöltöttem a chipemről a szoftvert, átküldtem a Mimire, és végigfuttattam rajta egy összehasonlítást. Az eredményt látva elakadt a lélegzetem: az ösztrogéntermelésem a maximumon, és a feromonjaimat sem akadályozta semmi.

Eddig azt hittem, csak én kísérletezem saját magamon – illetve újabban Liang doki magán –, de ezek alapján úgy tűnt, egyértelműen valaki más szórakozik velünk. Megsemmisülve meredtem a képernyőre. A hűvös, megfontolt vezető képe, amit kialakítottam magamról, egy szempillantás alatt szertefoszlott.

Nem én irányítottam az életem.

Valaki szándékosan tett engem kívánatossá.

*** 

Néhány nap elteltével Yueyantól az alábbi üzenetet kaptam:

Úgy tűnik, három szülés után a negyedik nem akar összejönni. Már három befecskendezés is sikertelenül végződött, úgyhogy Lianggal a megtermékenyítési központba utazunk. Leszívnak belőlem néhány petét, és a testemen kívül fogják összeereszteni azokat a mintával. De ne aggódj, az is lehet, hogy csak a leadott anyag nem megfelelő. Ez majd kiderül a helyszínen, amikor Liang a mikroszkóp alatt vizsgálgatja a sejteket. Leghamarabb öt hét alatt végzünk. Ha elsőre nem járunk sikerrel, akkor ez nyilván duplázódik. Ha a minta megfelelő, összesen három dobásunk van. Majd írok a fejleményekről!

***

 Az adatbázisba öt nap múlva került be, hogy a minta megfelelő, aztán semmi több. Yueyan se jelentkezett. Szörnyen aggódtam érte. Több, mint négy hónap telt el, mire végre üzenetet kaptam tőle: Itthon vagyunk. Ennyi. Se több, se kevesebb.

Azonnal rohantam a szülészetre, de sajnos Liangot nem tudtam elkerülni. A folyosó elején megtorpantam, amikor megláttam őket. A felkarjánál fogva vezette a barátnőmet, aki kelletlenül, mélabús arccal tette, amire utasították. Liang bekísérte Yueyant a szobájába, majd magára hagyta. Ekkor a doki felém fordult, és intett, hogy kövessem őt az irodába. Haboztam, de a kíváncsiságom ismét felülkerekedett.

Ezúttal én csuktam be magam mögött az ajtót. Eddigre Liang már az asztalánál ült, és éppen felnyitotta a gépét.

– Mit akarsz? – szegeztem neki a kérdést.

– Csak meg akartam köszönni, hogy…

– Mi van Yueyannal? – vetettem közbe. Legszívesebben belevertem volna azt a nyájasan mosolygó képét az asztallapba, de az agresszió állatias, és azonnali kivonás jár érte. Én pedig nem akartam úgy távozni a Társadalomból, hogy nem derítem ki a titkait.

– Ó, igen – bökte ki Liang –, mindenképp szeretnélek figyelmeztetni, hogy a barátnődet rendkívül megviselte a kezelés, ezért lehet, hogy furcsán viselkedik, netalántán majd félre is beszél. Nincs beszámítható állapotban, ezért ne is figyelj rá, és kérlek, ne terheld hosszasan a társaságoddal, pihennie kell.

Bosszúsan összefűztem a karomat.

– Ezek szerint sikeres volt a kezelés?

– A barátnőd egyelőre megmarad, aggodalomra semmi ok. Hosszas küzdelem árán végül mégis csak sikerült megtermékenyítenem, de szörnyen aggódom érte. Nagyon gyengén teljesített, és ha így folytatja, nem biztos, hogy megéri a Társadalomnak fenntartani őt.

– Nem láttam a kezelés naplójában semmit.

– Sejtettem, hogy kutakodni fogsz – horkant fel –, nem is te lennél, ha nem lesnéd a nem rád tartozó adatokat! De tudod, annyira sűrű volt az elmúlt néhány hónapom, hogy még nem akadt időm rögzíteni a történteket. Most állok majd neki, szóval ha megbocsátasz…

Az ajtó felé intett, és én azzal a lendülettel távoztam is.

Yueyan az ágyán gubbasztott, fénytelen tekintettel meredve maga elé. Nem nézett fel, amikor beléptem a szobájába. Csendesen álltam az ajtóban, és először csak távolról figyeltem őt.

Korábban sugárzó boldogsággal töltötte el, ha teherbe esett. Ezúttal viszont végtelen szomorúságot árasztott magából. Alig akartam elhinni, hogy a mindig vidám barátnőm kuporog így előttem.

Lassan közelítettem felé, de ő továbbra sem nézett rám. Egy könnycsepp csordult végig az arcán, és hullott az ölébe. Összeszorult a mellkasom a látványtól.

– Yue – leheltem, és mellé ereszkedtem. Finoman megérintettem a karját, mire ő nekem dőlt, és sírásban tört ki. Nem tudtam, mitévő legyek, csak tétován lapogattam a hátát. Még soha senki nem zokogott a karjaimban. Hosszú percekig ültünk így, mire hüppögve megszólalt:

– Meimei, bármi is történik, tudd, hogy nagyon szeretlek.

– Yue, én… – Fogalmam sem volt, mit kellene erre mondanom. A cukrozott epret vagy a vörösbab pasztát szereti az ember, nem egymást. De mielőtt időt hagyott volna a gondolkodásra, fokozta az elhangzottakat.

– Mindig is szerettelek, és örökké szeretni foglak.

Eltelt egy kis idő, mire összeszedtem magam. Eszembe jutott Liang figyelmeztetése, miszerint a barátnőm félrebeszélhet, mégis igaznak éreztem a szavait.

– Yue, ugye tudod, hogy nagyon aggódtam érted? Nem írtál, pedig megígérted. Mi történt veled a megtermékenyítési központban?

Yueyan erre csak még apróbbra húzta össze magát.

– Bárcsak kivontak volna – motyogta sötéten.

Úgy ért ez a mondat, mintha gyomorszájon vágtak volna, de tudtam, ő sokkal jobban szenved nálam, és mindenképp ki akartam deríteni ennek az okát.

– Miért? Korábban mindig szerettél teherbe esni.

Nem nézett rám és nem reagált semmire. Csak a légzése és a pislogása árulta el, hogy életben van, míg lelke elérhetetlenné vált.

Ekkor Liang benyitott, és intett, hogy távozzak.

Az első dolgom volt utánanézni a megtermékenyítési központ működésének. A létesítmény egy nagyon szép, privát kert közepén helyezkedik el. Több kisebb épületből áll, és mindegyikben különálló lakások találhatók. Ezekben a lakásokban két hálószoba áll rendelkezésre saját fürdőszobával, közös étkező konyhával, vizsgáló és laboratórium teljes felszereléssel.

Ezek alapján mindent elkövettek, hogy a beavatkozás zökkenőmentes legyen, és a páciens kellemesen érezze magát az itt töltött idő alatt.

A kezelés folyamán a leendő anyát folyamatosan vizsgálják ultrahanggal, és injekciózzák olyan hormontöbblettel, amit a szervezet a chip utasítására se lenne képes megtermelni. Ez utóbbi okozhat érzelmi kilengéseket a páciensnél, de elméletileg semmi többet. A sikertelenség kockázata, és a kivonás fenyegetettsége természetesen aggasztja a leendő anyát, de úgy véltem, ez nem lehet ok arra, hogy valaki inkább a kivonást válassza a szülés helyett.

Yueyan továbbra sem beszélt a megtermékenyítési központban átélt élményeiről, ezért úgy döntöttem, felkeresek néhány szülőanyát más otthonokban is, és megkérdezem őket, hogyan élték meg a kezelést. Természetesen a barátnőmnek nem számoltam be a nyomozásomról.

A kutatásom eredményeként három szülészetről tizenhárom nőből összesen kilenc nyilatkozta azt, hogy érzelmileg labilis volt, és néha szomorú, de a megtermékenyülés ténye mindannyiukat felvillanyozta. Senki sem vágyott arra, hogy kivonják. Meg sem fordult ilyesmi a fejükben. Sőt, örültek, hogy nem került erre sor.

Bosszúsan ültem az asztalomnál, ahogy a táblázatba gyűjtött adatokat vizsgáltam. Ezek szerint egyértelműen Yueyannal nem stimmelt valami, és ez rendkívül bosszantott. Legszívesebben a billentyűzetbe vertem volna a fejem, de mint az közismert, az agresszió nem segít, ahogy az arcomon keletkező kék-zöld foltoknak se lett volna haszna. Ezért inkább mélyeket sóhajtoztam, hogy lenyugtassam magam.

Aztán összehasonlítottam a Liang által felvitt naplót a kezelési protokoll folyamatábrájával, de ott sem találtam eltérést.

Horribilis mennyiségű koffeint szürcsölgetve bámultam a monitorjaim által vetített adatokat, hátha megmutatkozik előttem valami, ami elkerülte a figyelmemet, de minden adat tökéletes értéket mutatott. Bármi illegálisat is művelt Liang, nem hagyott nyomot – leszámítva Yueyan kivonásvágyó közérzetét.

Amikor már éppen fel akartam adni, egy apróság szemet szúrt: a berendelt tesztek száma. Egy mintát kétszer kellett megvizsgálni ahhoz, hogy biztosan ki lehessen jelenteni, hogy a minta megfelelő. Ezért egy igénylés két tesztet tartalmazott. A Negyedik Yueyan 773 Projektnél viszont két igénylőlap szerepelt. Tehát összesen négy tesztet rendelt.

– Véletlen lenne? – tettem fel a kérdést a monitornak, amit rögtön meg is válaszoltam magamnak. Liang számára nemcsak egy minta állt rendelkezésre, hanem rögtön kettő is. Az egyik a kirendelt anyag, a másik a sajátja. Ő pedig mindkettőre kíváncsi volt. Ez persze még nem ok arra, hogy Yueyan maga alatt legyen, de nem tudtam kiverni a gondolatot a fejemből, miszerint az eredeti anyag valójában hibás volt, és az egész napló úgy, ahogy van, hazugság.

Yueyan nem akart a végsőkig elmenni, Liang viszont igen. Ezt a tudtomra is adta korábban. Kapóra jött neki ez a rossz minta, és ezáltal a három sikertelen befecskendezés, amely pechünkre pont a barátnőmnek jutott. Annyira belelovalltam magam, hogy még azt is kinéztem volna belőle, hogy szándékosan intézte úgy, hogy a befecskendezés sikertelen legyen.

Folyamatosan az járt a fejemben, hogy Liang addig fajtalankodott Yueyannal, amíg teherbe nem ejtette. Azért nem írta meg a naplót időben, mert nem csinált semmi olyasmit, amit naplózhatott volna, kivéve az anyag bevizsgálását.

Nem bírtam tovább egy helyben ülni. Habár éjszaka volt, mennem kellett. Kirohantam az épületből, egyenesen a kertbe, keresztül a bambuszerdőn, át a hídon a lótuszok fölött, a kicsi szigetre a juharfámhoz. Durván a kérgébe markoltam. Éreztem, ahogy a körmöm beletörik a szorításba. A törzsével fogtam be a számat, hogy az üvöltésem néma maradjon.

Gyűlöltem magam a kíváncsiságomért, gyűlöltem magam az óvatlanságomért, és gyűlöltem, hogy megosztottam a titkaimat méltatlan emberekkel. A juharfát ölelve zokogtam. Életemben először. Lassan a földre ereszkedtem. A fa kemény kérge összekoszolta a blézeremet, és felhorzsolta a tenyeremet, de nem érdekelt. Megérdemeltem a fájdalmat. Okosnak hittem magam, de kudarcot vallottam.

Úgy gondoltam, hogy ha az ismeretlen harmadik fél szándéka szerint megadtam volna magam Liangnak, megóvhattam volna a barátnőmet. De én önző voltam, és hagytam, hogy ez az elszabadult tesztoszteronszörny termékeny nők között garázdálkodjon.

Miután lassan megnyugodtam, számba vettem a lehetőségeket: az egyik lehetséges út, hogy visszaállítom Liang chipjét, lassan kiürül a szervezetéből a tesztoszteron, és minden rendeződik körülötte. Nagyjából. Azt nem tudtam megbecsülni, van-e esély arra, hogy Yueyan is rendbe jöjjön.

A másik lehetőség, hogy feladom Liangot. A legjobb esetben csak őt büntetik meg, a legrosszabb esetben mindhármunkat. Ennek egyetlen pozitívuma, hogy Yueyan megkapja a hőn áhított kivonást. Én viszont úgy távozok, hogy sosem tudom meg az igazságot. Ám abban a pillanatban a juharfa alatt már nem bántam. Úgy éreztem, minden probléma okozója én vagyok. A Társadalomnak az a legjobb, ha többé nem kotorászok mások érzékeny adataiban, és nem módosítok illegálisan szoftvereket. Így vagy úgy, de le kellett állnom ezzel a szenvedélyemmel. Nem hittem, hogy képes lennék rá, tehát ez esetben a kivonás minden szempontból kívánatos.

***

Az egyik kertész talált rám, mielőtt a hajnali locsolást indította volna. Rangomhoz méltatlanul feküdtem a fűben. Szerencsétlen fiú mellettem térdelt, és nem győzött elnézést kérni, hogy felébresztett. Nem akartam megijeszteni, de hiába próbáltam egyszer az életben barátságosan viselkedni, nem sikerült. Valószínűleg flegmán grimaszoltam a fény miatt. Fáradt, reszelős hang hagyta el a számat.

– Takarodj a közelemből!

A kertészfiú felugrott, és elhátrált.

– Bocsásson meg, ne hívjak orvost? – kérdezte óvatosan.

– Ne merészeld! – förmedtem rá. Inkább hatalmas dózis koffeint kívántam. Lassan ülésbe toltam magam, hogy felmérjem a helyzetemet.

– Biztos, jól van? – szólt kisvártatva.

– Még mindig itt vagy? – morogtam.

– Aggódom önért…

– Mi a neved?

– Mingyu nyolcszázegy.

– Na, idefigyelj, Mingyu nyolcszázegy! Ha megtudom, hogy bárkinek is elkotyogtad, hogy itt találtál rám…

– Ó, nem – vágta rá –, én csak locsolgattam ma reggel, nem találkoztam senkivel.

– Okos fiú – ismertem el. Mingyu kezet nyújtott, én pedig elfogadtam a segítséget. Miután sikerült talpra állnom, igyekeztem méltóságteljesen elsétálni. Valószínűleg szörnyű látványt nyújthattam a kócos hajammal, horzsolt karommal, és a fűfoltos blúzommal. Legnagyobb szerencsémre ezekben a hajnali órákban még nem igazán nyüzsögtek emberek az utcán.

A kívánt adag koffeinnel zuhantam a székembe, és meghoztam a döntést: a kockázatosabb utat választom. Inkább vonjanak ki mindhármunkat, de Yueyan nem érdemli meg, hogy tovább szenvedjen. Feladom a titkok keresését, feladom a hatalmamat, feladok mindent, amit elértem, csak Yueyannak legyen jó.

Az elhatározást követően már tudtam, mi a teendőm. Kértem egy szúrópróbaszerű apasági tesztet a Negyedik Yueyan 773 Projekt genetikai vizsgálatára, amely éppen a napokban vált esedékessé. Ezeket az ellenőrzéseket rendszerint százasával sorsolja a rendszer, nekem viszont gyerekjáték egy ilyen igényt rábiggyeszteni bármire is.

Elszántságom erőt adott ahhoz is, hogy Yueyant is szembesítsem az elméleteimmel. Az ágyon gubbasztottunk, és kezdetben csak felületes, hétköznapi beszélgetést folytattunk. Már nem zokogott, csak kiüresedve bámult a semmibe, és mindent jóval lassabban csinált, mint korábban – be volt gyógyszerezve.

Ez végül is nem hátrány – gondoltam, abban reménykedve, így talán kevésbé borítja ki, amivel előállok.

– Yue – szóltam, és megfogtam a kezét. Úgy sejtettem, ez a gesztus utat nyit kettőnk között. – Mivel nem mesélsz nekem arról, mi történt a megtermékenyítési központban, kialakult bennem egy elképzelés.

Yueyan összerezzent. Éreztem, ahogy megfeszülnek az izmai.

– Fel fogok tenni néhány kérdést – folytattam. – Nem muszáj mondanod semmit, elég, ha csak bólintasz, vagy megszorítod a kezem. De nem bírom tovább nézni, hogy ilyen állapotban vagy. Nem bánom, ha meggyűlölsz érte, de valamerre el kell mozdulnunk innen. Kérlek, segíts nekem ebben.

Barátnőm bólintott, és alig hallhatóan suttogta:

– Megpróbálok… segíteni…

– Köszönöm, igyekszem kíméletesen kérdezni.

Lefelé görbült a szája. A szemébe gyűlő könnyek pislogásra késztették. Ilyen mély érzelmeket a nyugtatók se képesek örökké visszatartani.

– De… nem ígérek semmit… – préselte ki remegő ajkai között.

– Semmi baj, tart, ameddig tart. Vágjunk bele! – sóhajtottam, majd feltettem az első kérdést. – Igaz lehet az a feltételezésem, hogy Liang megvizsgálta a saját mintáját is?

Yueyan lélegzete megakadt, és meglepetten bólintott. Néhány másodpercnyi hallgatás után folytattam:

– Jól sejtem, hogy a befecskendezések azért nem sikerültek, mert az eredeti minta nem volt megfelelő?

– Ühüm – hangzott a bátortalan válasz, amely inkább nyikorgásra emlékeztetett.

– Ezek szerint Liang a saját mintájának eredményét rögzítette az adatbázisba.

Láttam rajta, hogy egyre nehezebben birkózik meg az elhangzottakkal, de még nem akartam itt abbahagyni. Annyira az elején jártunk, én pedig túlságosan kíváncsi voltam – mint mindig.

– Kértem egy apasági ellenőrzést a genetikai vizsgálatra – közöltem. – Így ki fog derülni, ha nem a kirendelt anyagból származik az utód. Ez elől Liang már nem fog tudni elbújni.

Yueyan lehajtotta a fejét, és rövid szünet után egyetértő hangot hallatott. Háromszor vettem levegőt, mire sikerült megszólalnom.

– Szóval a procedúra azért tartott ilyen sokáig… – kezdtem bele, mire Yueyan megremegett. Egy pillanatra megakadtam, de még a mondat nagy része hátra volt. – Mert Liang nem mesterséges megtermékenyítés útján…

Yueyan fájdalmasan nyöszörgött, és előre-hátra dülöngélt. Valami azt súgta, karoljam át a vállát, így próbáltam nyugtatgatni.

– Jól van, semmi baj, semmi baj, már elmúlt – suttogtam.

– Nem múlt el! – tört ki belőle. Ujjait a blúzomba mélyesztette, úgy húzott magához. – Nem múlik el, amíg ki nem vonnak!

– Hogyhogy? Még mindig…

– Mindig! – üvöltötte bele a mellkasomba. – Minden napom rettegés. Nem akarok élni! Vonjanak ki. Intézd el, vonjanak ki, könyörgöm!

Engem is elfogott a remegés. Yueyan könnyei csorogtak a felsőmre. Liang tönkretette a barátnőmet. Tönkretett mindannyiunkat. Nem maradt visszaút. Mindhármunknak befellegzett.

Yueyan ordítására ápolók érkeztek. Kitépték őt a karjaimból, és miután felpattantam az ágyról, hogy helyet engedjek számukra, nyugtatót adagoltak a vállába. Tehetetlenül álltam, és néztem a szívfacsaró jelenetet. Biztos voltam benne, hogy Yueyant ezek után mihamarabb, legkésőbb közvetlenül a szülés után ki fogják vonni, amennyiben az utód egyáltalán megmaradhat.

Érezékeltem, ahogy mögöttem még egy személy belép az ajtón. Azonnal hátra néztem. A barátnőm orvosa egyetlen mozdulattal kizavarta az ápolókat a szobából. Hárman maradtunk. Liang már nem az a kedves, barátságos doki volt, mint régen. Kegyetlenül villogott a szeme.

– Végig akarod nézni a kezelést? Vagy netán te is részt vennél benne? – morgott rám, és Yueyan felé indult, aki ernyedten feküdt az ágyon.

– Hívom a biztonságiakat – fenyegettem.

– Nem mered megtenni, különben neked is véged.

A hátára fektette Yueyant, és fölé térdelt. Keze a barátnőm combjára siklott, és lassan feltolta a hálóinget a csípője felé. Yueyan reményvesztett tekintete örökre az elmémbe égett.

– Kivonás – nyöszörögte, én pedig egyetértettem. Megnyomtam a karperecemen a biztonsági riasztást. Magas rangomnak köszönhetően alig telt el fél perc, mire elözönlötték a szobát a rendfenntartók, és mindhárman kábító lövedéket kaptunk.

***

 Egy sötétszürke zárkában, kemény priccsen ébredtem. Zúgó fejjel próbáltam végiggondolni, mit is kezdjek ezzel a helyzettel. A riasztás egyáltalán nem volt betervezve. Csak az igazságot szerettem volna tisztázni, és valószínűleg jobban tettem volna, ha előbb megsemmisítem a bizonyítékokat, letörlöm a Mimit, és visszaállítom a chipemet az eredeti állapotába. Aztán elhessegettem mindezt, hiszen teljesen mindegy, mekkorát bukom: Yueyan nem szenved többé, semmi más nem számít.

A Társadalom kiveti magából a fertőzést, főként engem, és minden megy tovább, ahogy eddig. A Tianguo népe éli tovább a dög unalmas életét, mintha mi se történt volna. Csak abban bízhattam, hogy egyszer majd ismét születik egy csodálatos képességű, kíváncsi utód, aki óvatosabb lesz, mint én, és rálel végül az igazságra.

Összesen három napot töltöttem bezárva. Sejtettem, hogy már híre ment a helyzetemnek, az Adatbiztonság bukott üdvöskéjéről szólnak a hírek, és a kertészfiú is éppen azon mulat a barátaival, miféle vezető az olyan, akit hajnalban kell összelapátolni a földről.

A Mimiről is lemondtam. Úgy véltem, eddigre valószínűleg már lefoglalták, átvizsgálták, és elképedtek az illegális tevékenységem mértékén. Nem irigyeltem leendő utódomat, hiszen jó nagy rumlit kell majd utánam eltakarítania a Hacker Divíziónak.

Egyszer csak meglepő dolog történt. Sárgán felvillant a karperecemen egy levél ikon. Úgy emlékeztem, a büntetésvégrehajtási intézményben őrzött raboknak nem érkezhet privát üzenetük kintről, én mégis kaptam egyet. A priccsemen fekve a falhoz emeltem a karom, és kivetítettem a levél tartalmát. A feladó maga Hecc volt.

Elmosolyodtam. Nyilvánvalóan rajtam kívül csak ő volt képes átjutni a Rendfenntartás védelmi rendszerén.

 Kedves Mingmei 513!

Remélem, nem veszi tolakodásnak, hogy a privát csatornáján írok Önnek, mindenesetre nagyon érdekes az Ön esete, és szeretném jelezni, hogy a teljes tárgyalást képpel és hanggal közvetíteni fogják számomra, mintha magam is az ítélőszék tagjai között ülnék. Mindenképpen a tudtára akartam hozni, mielőtt még búcsút kellene mondanunk egymásnak, hogy hatalmas öröm volt Önnel együtt dolgozni. Ne aggódjon, a Mimi teljes tartalmát megsemmisítettem, és a chipje sem fogja elárulni az Ön korábbi kísérleteit. Ennek ellenére nagy valószínűséggel elítélik Önt, és ezt én magam sem vétózhatom meg. De legalább a mi kis titkaink nem kerülnek nyilvánosságra.

Hálásan köszönöm az eddigi munkáját, Mingmei, és remélem, hamarosan személyesen is találkozunk!

Az Ön őszinte hódolója,

Head of Elit Data Security

 – Hogy mi!? – hagyta el a számat, mire a saját hangomtól összerezzentem. Az üzenet néhány másodperccel később megsemmisítette önmagát. Tanácstalanul bámultam az üres téglalapot, amit a karperecem vetített a falra, és azt latolgattam, hogy a koffeinelvonás már-már hallucinációra készteti az agyamat.

Nem! Nem álmodhatok ennyire valósághűen! – győzködtem magam. Viszont rögtön világossá vált, hogy ha a levél tartalma igaz, akkor Hecc tud a Mimiről, és minden másról is, amivel kísérleteztem. Ezek alapján mindössze csak eljátszotta, hogy lepattant a védelmi rendszeremről. Viszont ha Hecc tudta, miben mesterkedem, miért nem jelentett fel? Vajon ő lett volna az, aki az én ösztrogén és feromon termelésemet is feloldotta? Miért tenne ilyet? Ezek lennének a mi kis titkaink? Egyáltalán mit akart üzenni azzal, hogy hamarosan személyesen is találkozunk? És miért is a hódolóm?

Amikor az ember már azt hinné, sikerült lemondani az eddig fel nem fedezett titkokról, a nyakába zúdul még néhány, emlékeztetve őt a legnagyobb szenvedélyére. Ilyenek ezek az elvonási tünetek. Legszívesebben kapartam volna a falat, hogy nincs nálam a Mimi, és nem tudok rákapcsolódni a common-webre. Felültem a priccsen, levettem a karperecemet, és dühömben a túloldali falhoz vágtam. Azt reméltem, hogy összetörik, és tönkremegy, de strapabíró anyagból gyártották ezeket a kütyüket. A karperec egykedvűen villogott a padlón, jelezve, hogy nem érzékeli a pulzusomat.

Hecc levele megadta az utolsó döfést annak a személynek, akinek valaha hittem magam. Hiába biztatott azzal, hogy a Mimi és a chipem már nem buktathatnak le, én azokban a percekben csak a kivonásom pillanatát áhítottam.

***

A terem közepén álltam. Minden irányból engem világítottak a reflektorok. Az ítélőszék tagjai körülöttem tornyosultak félkörben, arcukat nem tudtam kivenni a fényáradatban. Középen ült a bírónő egy számítógép társaságában, amelyen keresztül Hecc követte a tárgyalást. Monitorja az alábbi felirattal rikított felém: Head of Elit Data Security – ha valaki esetleg nem tudná, ki van a vonal túlvégén. Mögöttem ültek a további vádlottak, tanúk, és persze a tudósítók. Az egész Tianguo azt hallgatta, nézte, olvasta, miként felelek a vádakra.

– Liang hatszázkilencvenegy azzal vádolja önt – szólt a bírónő –, hogy ön a tudta nélkül kikapcsolta a férfi ösztöngátját, mert ön óhajtott vele fajtalankodni. Liang hatszázkilencvenegy könyörgött önnek, hogy állítsa vissza az ösztöngátat, de ön erre nem volt hajlandó, ezért Liang hatszázkilencvenegy kénytelen volt máshogyan levezetni a nagy mennyiségű tesztoszteron okozta feszültséget, és ebben partnerre is talált Yueyan hétszázhetvenhárom személyében.

Az már nem volt kérdés, hogy Liang fajtalankodott Yueyannal, ezt egy orvosi vizsgálat és az apasági teszt is alátámasztotta. Az illegális utód így nem tartható meg. Hecc közbeavatkozásának köszönhetően mégis felébredt bennem a remény, hogy talán a barátnőmet és magamat még megmenthetem. Ezzel a tudattal felvértezve úgy éreztem, a kisugárzásom képes a teljes ítélőszéket elbizonytalanítani.

– Biztosan állíthatom, hogy Yueyan hétszázhetvenhárom nem érzett semmiféle vonzalmat Liang hatszázkilencvenegy iránt – jelentettem ki határozottan.

– Miért ilyen biztos benne?

– Mert Yueyan hétszázhetvenhárom a Nevelde óta a legjobb barátnőm, jól ismerem. Kifejezetten undorodott az orvosától, miután az ajánlatot tett neki.

– Tehát csak azért, mert Yueyan hétszázhetvenhárom a barátnője, azt állítja, hogy nem bűnös a fajtalankodás vádjában?

– Éppen azért, mert a barátnőm, tudom, hogy nem bűnös a fajtalankodás vádjában. Mondja, bírónő, ön megvádolná a legjobb barátját annak ellenkezőjével, amit a barátja őszintén bevallott önnek?

A bírónő erre nem reagált, inkább terelte a témát.

– Mi a helyzet Liang hatszázkilencvenegy ösztöngátjával?

– Fogalmam sincs – vontam meg a vállamat.

– Liang hatszázkilencvenegy vallomása szerint Yueyan hétszázhetvenhárom elmesélte neki, hogy ön előszeretettel kerüli meg a chip egészségügyi rendszerét, legyen szó koffeinbevitelről vagy alvásidőről.

– Nem kerültem meg a chip egészségügyi rendszerét.

– A chip szoftverében és az ön számítógépein valóban nem találtunk erre utaló nyomokat, viszont az elmúlt napok rögzített adatai alapján a vérnyomása hirtelen az egekbe ugrott. Mivel magyarázza ezt?

– Biztos a stressz – közöltem széttárt karral, ártatlanságot színlelve.

– A stresszfaktora is megmagyarázhatatlanul alacsony értékeket mutatott öt nappal ezelőttig.

– Lássuk be, a hír, hogy a barátnőmet fajtalankodásra kényszerítette az orvosa, meglehetősen feldühített azon a napon, és azóta folyamatosan ideges vagyok.

– Mit keresett a kertben hajnalban, és miképp lehet, hogy azt az ébrenlétet nem rögzítette az egészségügyi rendszer?

Köszi, kertészfiú.

– Ne üljön fel mindenféle pletykának, bírónő – bukott ki belőlem a frappáns válasz.

– Mik azok a félig gyógyult horzsolások a tenyerén?

– Elestem. Aszfalton.

– Hogyan?

– Minden évben megtörténik. Gyűlölöm a magassarkú cipőket, és egyáltalán nem értem, miért kötelező az irodista nőknek.

A bírónő legyintett.

– Azt feltételezzük, hogy van önnek egy tettestársa, aki azon nyomban, amint a tudomására jutott az ön lebukása, eltűntette a bizonyítékokat.

Hecc monitorára sandítottam. Valahol a vonal másik végén ott figyelt a tettestárs, akit semmilyen módon nem fedhettem fel. Továbbá azt írta, hamarosan személyesen is találkozunk, ami miatt roppant kíváncsi lettem rá, és burkoltan ennek hangot is adtam.

– Amennyiben tényleg létezik az a személy, aki képes volt átjutni a védelmi rendszeremen, kérem, hozzák elém, és azonnal fejet hajtok előtte.

Kisvártatva Hecc képernyőjén az alábbi szöveg jelent meg:

Ezt örömmel hallom! :) Mindazonáltal sajnos nem tudok ilyen személy létezéséről a Társadalomban.

Legszívesebben felnevettem volna, de sejtettem, hogy még egy mosolyt sem engedhetek meg magamnak, kontrollálnom kellett az arcizmaimat. Fogalmam sincs, a bíróság mit gondolt a főnököm üzenetéről, de számomra azonnal egyértelművé vált a jelentése: ő nem a Társadalom tagja, viszont tűkön ülve várja a főhajtásomat.

Ám legyen! Egy sóhaj kíséretében lehorgasztottam a fejem, mintha a cipőm orrát vagy a szoknyám redőit vizsgálnám, majd újra a számítógépre tekintettem.

Az ítélőszéknek nem volt hozzám több kérése. Yueyan következett. A bírónő hirtelen igencsak nyeregben érezte magát. Hát persze, egy megtört személyt sanyargatni a legkönnyebb.

Yueyan egy ápoló kíséretében botorkált be középre, és mindössze csak annyi engedményt kapott, hogy leülhetett. Így kezdték kérdésekkel bombázni őt:

– Liang hatszázkilencvenegy azt állítja, hogy ön mesélt neki Mingmei ötszáztizenhárom illegális tevékenységeiről. Igaz ez?

Yueyan eleinte még lassan és megfontoltan beszélt. Büszke voltam rá, hogy mindazok ellenére, amiket átélt, mennyi lelkiereje maradt.

– Mingmeinek nincs semmiféle illegális tevékenysége. A Társadalom példás tagja, kiemelkedő tehetsége, körzetünk büszkesége.

– Ön a kitüntetés kísérőlevelének szövegét idézte.

– Egyetértek a kitüntetés kísérőlevelének szövegével, nem találok jobb szavakat Mingmei munkásságára.

A bírónő erre gúnyosan horkantott.

– Pedig Liang hatszázkilencvenegy szerint Mingmei ötszáztizenhárom kikapcsolta a saját ösztöngátját is. Mit gondol erről?

– Mingmei rendkívül hálás az ösztöngát létezéséért, és soha, de soha nem kapcsolná ki.

Mingmei rendkívül hálás a barátnőjének ezért a mondatért.

– Miért gondolja így?

– Mingmeit a Nevelde óta nagyon jól ismerem, mindig is veszélyként tekintett az ösztönökre.

– Önnek a társadalmi szerepéből adódóan nincsen ösztöngátja, Mingmei ötszáztizenhárom mégis önnel barátkozik.

Yueyan erre hirtelen nem tudott reagálni. A bírónő kihasználva a pillanatnyi zavart rögtön támadásba lendült.

– Ön vette rá Liang hatszázkilencvenegyet a fajtalankodásra?

A barátnőm teste görcsbe rándul a kérdés hallatán. Nehezen préselte ki magából a választ.

– Nem.

– Mégis mit gondol, akkor miért önnel fajtalankodott az orvosa?

– Nem tudom.

Hangja elcsuklott, ahogy lelki szemei előtt ismét lejátszódtak azok a borzalmas jelenetek. Ezt már nem bírtam szó nélkül hagyni, azonnal felpattantam.

– Mindannyian tudjuk, hogy miért – sziszegtem. – Őt vitte magával a megtermékenyítési központba!

– Kérem, Mingmei ötszáztizenhárom – torkolt le a bírónő –, maradjon csöndben! Yueyan hátszázhetvenhármat kérdeztem.

– Nem tudom – nyögte barátnőm sírással küszködve, miközben én kelletlenül visszaültem a helyemre.

– Igaz, hogy Mingmei ötszáztizenhárom a tudta nélkül kapcsolta ki Liang hatszűzkilencvenegy ösztöngátját?

Yueyan kétségbeesetten megrázta a fejét.

– Hangosan mondja ki, kérem! – utasította a bírónő.

– Hagyják már békén! – vágtam közbe ismét.

– Újfent figyelmeztetem, Mingmei, hogy ne szóljon közbe! Halljuk, Yueyan!

– Nem Mingmei kapcsolta ki… – kezdte a barátnőm zokogva, de a bírónő annyira belelendült, hogy nem is hagyta végigmondani.

– Akkor ki kapcsolta ki Liang hatszázkilencvenegy ösztöngátját? Tudom, hogy tudja, ne játssza meg magát!

Yueyan ismét a fejét rázta.

– Ki volt az?

– Liang!

Ezt az információt mindannyiunknak emésztgetnie kellett néhány másodpercig. Nekem leginkább a tényt, hogy ez így kibukott belőle. Nem hibáztattam a barátnőmet. Ilyen nyomás alatt valószínűleg az én számon is kicsúszott volna.

A bírónő hamar összeszedte magát.

– Amennyiben Liang hatszázkilencvenegy volt, hogyhogy nem jelent meg a tevékenység az egészségügyi rendszerben? – kérdezte.

Megpróbáltam ismét magamhoz ragadni a szót.

– Amint ennek vége lesz, biztosíthatom önt, bírónő, hogy ráállítom a teljes Hacker Divíziót az itt felmerült anomáliák kivizs…

– Ha még egyszer meghallom a hangját, Mingmei, kivezettetem a teremből! Yueyan?

– Nem tudom, én csak egy szülőanya vagyok, kérem… nagyon kérem… vonjanak ki! Nem akarok tovább élni…

Elég! – jelent meg Hecc számítógépén.

A tárgyalást berekesztették.

***

 Négyen álltunk a reflektorok kereszttüzében, jobbról balra ebben a sorrendben: Yueyan, én, egy rendfenntartó, hogy elválasszon minket a negyedik személytől, Liangtól. Végre mellettem volt a barátnőm, és megérinthettem. Megszorítottam a kezét, hogy erőt adjak neki a következő percek túléléséhez.

Az ítélet szerint Liang egyértelműen bűnös a fajtalankodás vádjában, hiszen ezt a genetikai vizsgálat is kimutatta, hogy tőle származik a magzat. Továbbá Yueyannak is kivonás jár, mert hiába ellenkezett, részt vett a fajtalankodásban, aminek hatására szerintük teljesen beszámíthatatlanná vált, és ilyen állapotban nem éri meg fenntartani őt. Amikor ezt meghallottam, a hányinger kerülgetett, és szégyelltem magam, hogy valaha is része voltam ennek a Társadalomnak, amely így bánik az áldozataival.

– Az ítélőszék meghozta a döntését Mingmei ötszáztizenhárom esetében is – jelentette be a bírónő. – Bizonyítékok hiányában a legvalószínűbb forgatókönyv alapján bűnösnek találtuk a chip-szoftver módosításának vádjában.

Tehát az egész tárgyalást kizárólag miattam rendezték. Pedig ha tudtam volna, hogy menthetetlen a helyzet, nem bohóckodom végig mindezt. Bemondhattam volna, hogy mindhárman orrvérzésig fajtalankodtunk, ugyanide jutottunk volna sokkal rövidebb idő alatt.

– Kíván az ítélőszék hozzáfűzni valamit?

A kérdést nem hozzám intézték, én mégis úgy éreztem, nem hagyhatom szó nélkül az elhangzottakat.

– A legvalószínűbb forgatókönyv alapján? Mégis miféle egyenlettel számolták ki a forgatókönyvek valószínűségét?

Hecc monitorára sandítottam, de nem láttam rajta változást. Egykedvűen sugározta a Head of Elit Data Security feliratot. Bárcsak láthattam volna az arcát! Úgy képzeltem, hogy bizonyára csalódott az ítélet miatt, de megmosolyogja a kekeckedő kérdésemet.

– Amelyik forgatókönyvet az ítélőszék a legvalószínűbbnek találja, az a legvalószínűbb – válaszolt a bírónő megvetően.

Kedvem lett volna még vitatkozni, de ekkor megragadtak hátulról, és elvezettek a végrehajtás helyszínére. Megkaptuk a kegyet, hogy először végignézhetjük Liang kivonását egy üvegfal mögül.

A bukott orvost egy kerekekkel ellátott ágyra fektették, kezét, lábát és törzsét lekötözték, majd injekciót fecskendeztek a karjába. Teltek a másodpercek. Liang szép lassan álomba merült. Nem sokkal később a karperece jelezte, hogy nincs pulzusa. Vége. A fajtalankodó orvos nincs többé. Testét azonnal vitték is az újrahasznosítóba.

Mi következtünk.

Két ágyat toltak egymás mellé. Mindketten elfoglaltuk a helyünket, és gondosan leszíjaztak minket. Megkerestük egymás tekintetét, így vártuk az injekciót.

Felszisszentem, amikor a tű a bőröm alá fúródott.

Éreztem, ahogy az altató hűvösen szétárad a testemben. Lassan, bizsergetően kapcsolt le a külvilágról.

Yueyan szemébe néztem. Megkönnyebbültnek tűnt, sőt mosolygott. Örült, hogy végre vége, és ez engem is elégedettséggel töltött el. Könny csordult ki a szememből.

Yueyan suttogott valamit, talán azt, hogy szeretlek, de már nem volt erőm válaszolni.

Lecsukódott a szemem, elfogytak a zajok, és elveszítettem az irányítást a testem fölött.

Nem éreztem sem a levegőt, sem az ágyat, amin fekszem, sem a szíjat, amely leszorít, de még azt sem, hogy lélegzem.

Minden megszűnt.

A gondolataim is.

Mígnem egy ismeretlen férfi hangja szivárgott a tudatomba.

– Üdvözöllek az Elitben, Mingmei!