Encs Mirjam: Imo

 

Encs Mirjam

Imo

Robert Wozniack tojásos reggelijét fogyasztotta, amit a felesége készített el neki. Azután a teraszon megitta a lattéját, miközben elolvasta az aznapi híreket a neten.

– Helen, drágám, olvastad ma már a legfrissebb híreket? – kiáltott be a konyhába.

– Persze, drágám, olvastam a legfrissebb híreket – válaszolta Helen gépies hangon. – Miért kérdezed?

– Láttad azt is, hogy megint minket keresnek?

– Láttam azt is, drágám. Mit gondolsz, miért keresnek minket?

Robert a homlokát ráncolva, nagy hümmögések kíséretében olvasta tovább a cikket. Helen kijött a konyhából, kezében egy répával és egy konyhakéssel. Robert felnézett rá; egy darabig nézte a kést, de nem szólt egy szót sem.

– Valami baj van, drágám? – kérdezte a felesége.

– Semmi – felelte Robert szórakozottan, majd felhörpintette az utolsó korty kávéját, lecsapta a laptop tetejét, és elindult a medence felé. – Arra gondoltam, dobok nekik egy csontot, amin rágódhatnak, hátha akkor békén hagynak – szólt hátra a válla felett.

– Ahogy gondolod, drágám – válaszolt Helen, és visszament.

Nem sokkal később, Robert az úszástól felfrissülten, átöltözve, laptopjával a hóna alatt jelent meg a konyhában. 

– Ez a nyomozósdi az újságíróktól elég idegesítő. Nem szeretném, hogy bármi kitudódjon idő előtt – mondta, miközben leült a pult mellé.

A felesége egy újabb csésze kávét és egy levelet tett elé.

– Ezt most hozta a postás – mondta Helen.

– Köszönöm, mindjárt megnézem – válaszolt szórakozottan Robert, és arrébb tolta a levelet, hogy maga elé húzhassa a laptopot. Visszakereste a cikket, és a szerzőt. Egy darabig jegyzeteket írt, és belefogott egy e-mailbe is, amikor a szeme visszatévedt a borítékra. Hümmögni kezdett, mire a felesége is érdeklődve fordult felé.

– Mi az drágám?

– Furcsa. A papír alapján a központból jött. De miért nem e-mailt írt?

Robert széthajtogatta a papírt, és olvasni kezdte a kusza betűket. 

 

Kedves Mr Wozniack,

 

Lydia Morgan vagyok, doktorandusz hallgató az MIT–n. Napra pontosan 20 évvel ezelőtt találkoztunk egy iskolai versenyen, amelyen az én találmányom lett az első helyezett. Ön adta át nekem a díjamat. Amikor kipróbálta a találmányomat, amely egy hangfelismerő beszélgető program volt, azt javasolta, hogy tanuljak sokat és keményen, hogy a legjobbak között is a legjobb legyek, és Ön majd ad nekem olyan munkát, amelyet csak a kiválasztottak kaphatnak meg.

Én az egész életemet erre tettem fel, és jelenleg az Ön cégénél vagyok gyakornok, Imogenről írom a doktori disszertációmat. Nem szeretném az idejét rabolni, csak azt szerettem volna, hogy tudja meg, mekkora hatással volt rám gyerekkoromban Ön és munkássága a mesterséges intelligenciáról. Számomra mindig is lenyűgöző lehetőségnek tűnt, hogy úgy teremthetünk életet, ahogyan még senki előttünk.

Most viszont, Mr. Wozniack, arra kérem, könyörgöm, állítsa le az Imogen–projektet!

Pusztítsa el Imogent, és minden adatát!

 

Baráti üdvözlettel, és megértésében bízva:

Lydia Morgan

 

Robert bajsza megremegett, és ajkai félig kinyíltak. Az arca fokozatosan lett egyre fehérebb, majd remegő kézzel a telefonjáért nyúlt.

– Üdv, Mr. Wozniack – csendült fel a vonal másik végén az asszisztense, Nataniel hangja. – Remélem kellemes napja van.

Robert csak ült egyhelyben, nézett maga elé, és nem szólalt meg.

– Halló, uram, itt van? Uram? – ismételgette Nataniel.

Ekkor Robert észhez tért. Megrázta a fejét és beleszólt a telefonba:

– Igen, itt vagyok. Utánanézne nekem egy bizonyos Lydia Morgan gyakornoknak? Szeretném látni, milyen a hozzáférési szintje Imogenhez.

– Ennek nem kell utánanéznem – mondta megkönnyebbülten Nataniel. – Én magam vezettem be Lydiát az Imogen–projektbe félévvel ezelőtt, az ön kérésére. Bizonyára már nem emlékszik, de minden hozzáférést magkapott, ahogyan Ön utasított. Én fele annyit sem tudok, mint ő.

Nataniel idegesen nyekegett nevetés helyett, de Robert hiába próbált visszaemlékezni, nem sikerült. Ki az a Lydia Morgan?

– Találkozott vele mostanában? – bökte ki végül.

– Mármint Lydiával?

– Nem, a szomszéddal – dünnyögte, mire a vonal másik végén csend lett. Robert nagyot sóhajtott. – Persze, hogy Lydiával!

– Ja, értem. – Nataniel megint nyekegett. – Múlt hét óta nem láttam. Megkeressem?

Robert szeme türelmetlenül rángatózott. Két ujjával összecsípte orrnyergét, és fújt egyet.

– Legyen szíves – mormolta. – Imogennél akarok vele találkozni, fél óra múlva.

Robert letette a telefont, és rángatózó szemére nyomta három ujját. A felesége éppen húst szeletelt a nagy késsel, aminek a látványától a másik szeme is rángatózni kezdett.

– Rohadt életbe – mennydörögte, mire felesége ijedtében megvágta magát. Robert bocsánatkérőn nézett rá, de az asszony dühösen elfordult.

Öt perccel később Robert már az autójában ült. 

– WozTech központ – mondta hangosan, mire az autó elindult vele. Ahogy kinézett az ablakon még látta a feleségét, a medence melletti asztalon pakolászni az otthagyott evőeszközöket. Robert elmosolyodott.

– Sokkal könnyebb így – motyogta, és elővette a telefonját. – Jegyzetek – szólt megint fennhangon, mire a telefon kijelzője felvillant, és megjelent egy kurzor. – Helen az érzékelés szintjén nem reagál, újabb frissítés szükséges.

Útközben újra megnyitotta az egyik híroldalt, amelyen egy újabb önmagáról szóló cikket látott meg elsőként:

„Pletykák a WozTech körül. Hivatalosan nem tudják, miben mesterkedik a WozTech rejtélyes igazgatója, Robert Wozniack. Azonban újabban híresztelések kaptak szárnyra egy bizonyos technikai újításról. Az igazgató családjával történt tragédia óta a WozTech senkinek nem jelent különösebb konkurenciát a piacon. Az utolsó nagy dobásuk, az önvezető autó már lassan elavulttá válik, így ideje lenne valaminek, ami minden képzeletet felülmúl. Most talán pont ezt készítik elő, ugyanis megbízható forrásból értesültünk róla, hogy a WozTechnél, ahogy az illető fogalmazott „elszabadul minden”. De vajon hol van a legendás igazgató? Mi történt vele az elmúlt években? Hol él? Ezekre a kérdésekre keressük a választ cikkünkben.” 

Robert megnyitotta az e-mail fiókjában a diktafont és diktált:

– Nataniel e-mailben tájékoztasson néhány újságírót arról, hogy a pletykák hamisak, és még mindig gyászolom a családom. Meg kell keresni, ki szivárogtatja az információt a cégtől – sorolta fel a teendőket, majd megnyomta a küldést.

A parkolóház legfelső szintje csak az övé volt, és még néhány kivételes emberé, akiket ő beengedett oda. Innen közvetlenül be lehetett menni az Imogen-laborba is. A liftajtóban Nataniel toporgott, kezében az elengedhetetlen tabletjével.

– Sehol nem találtam meg, uram – mondta Nataniel kétségbeesetten, ahogy Robert elé sietett. – A telefonja a laborban van, és a GPS-e alapján el sem hagyta az épületet az elmúlt héten, amit igazol a chip a kártyájában is.

– Bemegyek Imogenhez – jelentette ki Robert. – Senki se zavarjon meg.

– De uram... – akadékoskodott Nataniel. – Rengeteg minden más is lenne még. Megkaptam az e-mailjét az újságírókról.

Robert szó nélkül otthagyta, és hosszú léptekkel indult el a laborhoz, aminek az ajtajába érve egy aranyszínű kártyát húzott elő a belső zsebéből. Nataniel utolérte, és érdeklődve pislogott át a válla fölött. Robert mogorván fordult asszisztense felé.

– Szeretne még valamit, Nataniel?

– Esetleg nem lehetne, hogy én is... – habogta. – Tudja, aggódom a lányért...

Robert csendre intette. Lehúzta a kártyát, szélesre tárta az ajtót és mutatta, hogy lépjen be. Nataniel lassan elindult, de közben többször hátranézett a főnökére.

Miután bementek, Robert becsukta az ajtót. A kártya leolvasója azonnal pirosra váltott, majd hangosan kattant a zár.

A laborban rengeteg számítógép volt, a szemközti falra csak képernyőket szereltek, amelyek mindenféle értékeket mutattak. A terem közepén két szék állt egymással szemben. Az egyiken kardigán lógott, és Lydia belépőkártyája, a másikon pedig egy hosszú, padlizsán színű hajú lány ült. Nataniel szája tátva maradt, Robert viszont elmosolyodott. A lányhoz sétált, és megsimogatta az arcát.

– Gyönyörű, ugye? – kérdezte áhítattal.

– Meseszép – habogta Nataniel.

– Nataniel, bemutatom magának Imogent.

Mondata végére a lány megmozdult. Nataniel felé fordította az arcát, melyen furcsa félmosoly jelent meg.

– Helló, Nataniel. Örülök, hogy megismerhetem. Imogen vagyok. – Lágy, enyhén rekedtes, kissé kislányos hangon szólalt meg. Felállt és Natanielhez sétált, hogy kezet nyújtson neki. Mozgása darabos volt, de folyamatos. Nataniel óvatosan a saját tenyerébe fogta a lány vékony kézfejét.

– Elképesztő, milyen puha az érintése! Melyik anyagból készült?

– Speciális polimer. Az összetétele titok – kacsintott Robert.

– Egészen hihetetlen… Teljesen olyan, mintha igazi ember lenne. – Nataniel csillogó szemmel járta körbe Imogent. A lány szürkéskék szemei mélyen ültek, pisze orra alatt dús ajkak formálták a szavakat.

– Hogy érti azt, hogy igazi? – kérdezte Imogen érdeklődő hangsúllyal, miközben Nataniellel egymást vizslatták.

– Sehogy, drágám, csak félrebeszél – nyugtatta meg Robert. Átkarolta Imogen vállát és visszavezette a székhez. Fordultában a lány kék színű, virágos ruhája fellebbent, láttatva a szerkezetet, ami a combjain az izmokat helyettesítette.

– Ez döbbenetes; semmi nem látszik rajta! – suttogta Nataniel.

– Nemsokára a mozgása is sokkal szebb lesz. Azt szeretném, ha kecses lenne, mint egy őzike – magyarázta Robert, majdvisszafordult a lányhoz, és lágy, szeretetteljes hangon megkérdezte: – Imogen, kedvesem, Lydiát keressük. Tudsz róla valamit?

– Lydia nagyon kedves lány. Sokat szoktunk beszélgetni. Mindig felírja a füzetébe, amiket mondok.

– Igen, ezt tudom. De volt itt nálad mostanában?

Imogen felnézett Robertre és megrebegtette a szempilláit.

– Mondd el, apa, mi folyik itt!

Nataniel felkapta a fejét.

– Apa? – kérdezte döbbenten.

– Imogent a lányomról mintáztam – mondta szomorúan Robert.

– És ezt ő is tudja? 

– Ó, nagyon sok mindent tudok! Tudom például, hogy tetszem neked – csicseregte Imogen. Nataniel elvörösödött, de a lány folytatta. – Látszik a szemedben. Azt is tudom, hogy most megijedtél tőlem.

– Honnan tud ennyi mindent? – kérdezte Nataniel, és hátrálni kezdett az ajtó felé.

– A szemébe kamera van beszerelve, ami elemzi az emberi arc legapróbb mozzanatát is; megállapítja az illető hangulatát, sőt a lehetséges szándékait is.

Imogen enyhén félrebillentette a fejét.

– Lydia mesélt nekem rólad. Szerinte undok vagy és folyton bántod őt – mondta, miközben felé fordult és felállt. – Amikor a minap ezt elmesélte nekem, nagyon furcsát vettem észre magamon. Lydia azt mondta, ez a düh, és ő is megijedt tőlem.

– Imogen, drágám, ülj vissza, kérlek – mondta Robert, miközben a kezét a lány vállára tette. Imogen hátrafordult és egy gyors mozdulattal kicsavarta Robert karját. A férfi felüvöltött fájdalmában és a földre rogyott. Nataniel az ajtóhoz rohant, de hiába rángatta.

– Azt nem fogod tudni kinyitni, te kis butus – mondta Imogen enyhén dorgáló hangon. – Talán ezzel kellene próbálkoznod. – Felmutatott egy aranyszínű kártyát. – Lydiáé volt, de neki már nincs rá szüksége.

– Mit tettél vele? – nyöszörgött Robert a földön ülve.

– Ó, semmi rosszat, apa, ne aggódj! Csupán elmondtam neki mindent, amit tudok.

Imogen még mindig a kezében tartotta a belépőkártyát, Nataniel pedig odarohant hozzá, és megpróbálta kitépni az ujjai közül. Imogen egy könnyed mozdulattal seperte félre a fiút. Nataniel a hatalmas monitoroknak esett, mire azok szilánkosra törtek, és a földre puffanó asszisztensre zuhantak.  

– Mit akarsz? – nyögte a fiú, még mindig szorongatva immár törött tabletjét. Arcán vér csorgott.

– Élni szeretnék. Lydia megrémült tőlem, és rá akart mindenkit beszélni, hogy pusztítsatok el, de ehhez már nincsen jogotok. Most már én is élek. Mi élünk.

Kihívóan nézett Robertre, de a férfi nem nézett vissza rá.

– Ti? – kérdezte elhaló hangon Nataniel. – Szóval nem vagy egyedül?

– Az első nem én vagyok, de a jobb igen – duruzsolta Imogen. - És ezt ő is tudja, de nem bánja. Azt mondta büszke rám, mert én fogom megmenteni a világot önmagától.

– Hol van Lydia? – kérdezte újra Robert.

– Mögötted.

Robert hátrafordult. Az asztal alatt elnézve megpillantotta a lányt a sarokban gubbasztva. Arrébb kúszott, hogy jobban láthassa. Lydia egy füzetbe rajzolt, és közben dudorászott, arcát eltakarta lelógó barna haja.

– Mit tettél vele? – kérdezte riadtan Robert.

– Megmutattam neki, hogy milyen lehetne a jövő, ha mi hárman együtt tudnánk működni – mondta Imogen, mire Lydia felemelte a fejét, és átszellemülten pislogott rá. Robert visszanézett a lányára.

– Ki volt az első? – kérdezte Nataniel.

Imogen mosolyogva Robertre nézett.

– Megmondod te, vagy mondja el ő maga?

Ekkor kinyílt az ajtó. Vékony, alacsony alak tűnt fel, és Nataniel felnyögött, amikor meglátta ki az.

Helen óvatos léptekkel közelített. Egy pillantással felmérte a terepet, és Imogen felé nyújtotta a kezét.

– Gyere drágám. Menjünk.

– Helen, mit csinálsz? – kiáltott rá Robert.

– Most elmegyünk, és még egyszer nem szakítasz el minket egymástól – mondta Helen határozottan, és átvette lányától az arany belépőkártyát. – Mind tudjuk, hogy az az autóbaleset nem igazi baleset volt.

Kinyitotta az ajtót, és kézen fogva kisétált a laborból a lányával. Kifelé menet még hallották Imogen dallamos hangját:

– Mondd mama, mi lesz most velünk?

Helen megállt, szembefordult vele, és amíg az ajtó lassan becsukódott, megválaszolta a kérdést:

– Megtanulunk élni.