Jánoki-Kis Viktória: Piros csík

 Jánoki-Kis Viktória

Piros Csík

A móló deszkái gyorsan zörögnek alattam. Abból, ahogy apa tol, sejtem, hogy ideges, mint mindig, amikor a nővéremmel találkozunk. Ölemben szorítom a táskát, benne víz, fájdalomcsillapítók, és a teleírt füzet. Utolsó pillanatban dobtam be, hátha lesz végre bátorságom odaadni Eszternek.

Halk kolompolás hallatszik az árbócok felől. Szemembe süt a nap, hunyorogva olvasom a hajók neveit: El Nino, Lusti, Alcatraz, Héphaisztosz. A tűz istene hosszú, fekete oldalú vitorlás, fedélzetét bermudanadrágos fiatalember slagozza. Amint meglát, abbahagyja a munkát, megbámul. Átfut a fejemen, milyen lehet együtt lenni egy férfival. Aztán az is, ezt már valószínűleg sosem tudom meg.

Nővérem integetve szalad felénk, mellei épphogy elférnek a bikinifölsőben.

– Végre itt vagytok – hajol le hozzám, és arcon csókol. Mosolygok, bár tudom, hogy csak a jobb szájzugom húzódik félre esetlenül. Elvezet minket a hajóig, melyet nyár elején vett neki az új hódolója. Kívül fehér, belül faberakású, elektromos kishajó. A neve Shooting Star.

– Pofás jószág – dörmögi apám, megjelenik előttem. – Megpróbálsz felállni?

Bólintok. Kitolom magam, apa karjára támaszkodom. Nézem a deszkák és a hajó fara közti távolságot. Maga a végtelen.

– Idehúzzam? – kérdezi a nővérem, és belecsimpaszkodik a ponyvatartó rúdba.  

Hiába csökken a távolság, félek. Apa látja rajtam. Felvesz, átlép velem a víz

fölött. A matróz még mindig minket figyel.

– Mi olyan érdekes? – kiált rá Eszter. – Ide ülj, hugi, itt a legbiztonságosabb.

– Gyönyörű járgány – mondom, míg behúzom magam a kabinajtó mellé.

– Felturbózott motorcsónak – dünnyögi apa. – Behozom a tolószéket.

– Ugyan már, ki vinné el?

– Drága dolog – feleli az öreg, és már érkezik is a nagy vas csotrogány, egy talpalatnyi hely sem marad az ülések között.

Eszter úgy mászkál a fedélzeten, mint egy pók. Eloldja a köteleket, beugrik a kormány elé, indítja a motort. Eltávolodunk a stégtől, majd egy merőleges fordulattal célba vesszük a vízi folyosó kijáratát.

– Hozom a mentőmellényeket – mondja. Eltűnik a kabinban. A szél rátol minket a Héphaisztosz orrcsúcsára, kapitányunk az utolsó pillanatban tér vissza.

– Idióták! – rikoltja a félmeztelen matróz.

– Kapd be, hülye barom! – kiáltja a nővérem, és irányba teszi a hajót.

Belebújok a narancssárga mellénybe, remegnek az ujjaim, mire mindenhol becsatolom, de legalább sikerül egyedül. Kiérünk a nyílt vízre, egy közeli sétahajó hullámai oldalról löknek minket, minden izmomat meg kell feszítenem, hogy ne csússzak le a helyemről. Apa mereven bámulja a padlót, előre felbőszítette magát ezen a kiránduláson. Nem heverte még ki lánya legutóbbi alakítását, amellyel tele voltak a bulvárlapok.

– Olvastam a Nóra kritikáit – töröm meg a csendet. – A darabot lehúzták, de rólad nagyon jókat írtak.

– A legtöbb sajtóvisszhang roppant együgyű – legyint Eszter.

– De téged méltatnak. Az egyik oldalon egyenesen azt írták, a silány rendezésű, koncepciótlan darabot Dálnoki Eszter alakítása mentette meg a teljes bukástól.

– Ebben van némi igazság, de akkor is nonszensz, hogy névtelen szócséplőgépek ítélkezzenek olyan szellemi műhelyek fölött, mint a mi színházunk.

– Meddig megyünk még? – sóhajt fel apa. – Délre jön a gyógytornász.

– Tényleg, hogy hat a fizikoterápiás kezelés? – villantja rám hibátlan mosolyát Eszti. Talán ha nem lennénk ikrek, kevésbé fájna ez a tolakodó szépség.

– A hidrokezelések után magasabbra tudom emelni a kezem, de pár órával később megint ellenem fordul a gravitáció.

Hallgatunk. Vadkacsák repülnek el mellettünk, a hajó fara pillangószárnyszerű hullámokat vet, zsugorodik a kikötő.

– Most már igazán visszafordulhatnánk – mérgelődik apa.

– Jól van, ne görcsölj már – inti le a testvérem, és leállítja a motort. – Na gyere, Zsófi, próbáld ki.

– Mit?

– Hát a hajót.

– Komolyan mondod?

– Csak ideülsz, bal kézzel tartod a kormányt, jobbal meg finoman előre tolod a kart. Pár méter után visszaveszem.

Apa csóválja a fejét, de segít felállni. Sosem mond nemet arra, amit nagyon szeretnék. Beállok a kormány mögé, minden ujjam bizsereg az izgalomtól.

– Nyomd előre a gázt – biztat a nővérem.

Felberren a motor, megindul alattunk a gép. Vállamat perzseli a nap, hajamba kap a szél. Csillog a kormány, jobbra-balra forgatom, a hajó könnyedén engedelmeskedik. Eszembe jut egy sor, amit előző éjjel írtam a füzetbe: most enyém a főszerep, nekem szól a taps. Egyre gyorsabban megyünk, nem félek, bárcsak örökké tartana ez a perc. Eszter felmászik a hajó orrára, visszafordul, rám nevet. Aztán a vizet nézi, és hirtelen felkiált:

– Állj meg, lelóg egy kötél!

Próbálom csökkenteni a sebességet, de nem megy, elzsibbadt a vállam. Behajlítom a csuklómat, egész törzzsel rácsimpaszkodom a karra. Recsegő hangot hallok, elindulunk hátrafelé. A nővérem sikít. Átbukik a korláton, és eltűnik.

– Hol van? – üvölti apa. Kikapcsolja a motort, mered a vízre.

Eszter felbukkan a hajó mellett, kiabál, hogy nagyon fáj. Narancssárga, patkó alakú tárgy esik mellé a vízbe. Belekapaszkodik, nyöszörögve sír, miközben apa a hajó farához húzza, és kiemeli a fedélzetre.

– A telefonomat – mondja a testvérem eltorzult arccal. Oldalára fordul, felhúzza a térdét, bikinije alatt furcsa horpadás mélyül a mellkasába. – Küldjenek mentőt. Mindjárt leadom a koordinátákat – nyögi a készülékbe. – Megsérült a kapitány. Sodródunk. Siessenek!

Szorítom a kormányt, nem merek apára nézni. Vitorlások bukkannak fel, az egyik keresztezi az utunkat, elkerülhetetlennek tűnik az ütközés. Vijjogó sirály húz el felettünk, egy pillanatra megáll az idő. A szél alattomos, láthatatlan kéz, a tó fenyegető víztömeg. Kitér előlünk a vitorlás, kürtszó hallatszik, jobbra nézek. Sárgán villogó hajó közeledik. Az én hibám minden.

Ülünk az ágy mellett, várjuk, hogy felébredjen. Ápolónők, látogatók jönnek-mennek, nézem Eszter arcát, az álmaimra gondolok. Még apámnak sem mertem elmondani, mennyire magával ragadott egy különös vágyakozás az utóbbi időben. Minden éjjel színpadon állok, eufórikus öröm tölt el, a közönség tapsol, és hiába ébredek fel, az érzet órákig elkísér. Versekben próbálok szabadulni tőle, de a sóvárgás úgy növekszik bennem, mint az izmaimra nehezedő erőtlenség.

Leesik a földre egy fémtál, Eszter felriad a csörömpölésre. Tekintete megakad rajtam, előbb komoran néz, aztán felderül.

– Micsoda szerencse, nem igaz? – mondja, szinte vidáman.

– Miről beszélsz, kislányom? – kérdez vissza apa. Évek óta nem hallottam így szólni hozzá.

– Nektek nem mondta az orvos?

– Mit?

– A hasüregi ultrahang szerint van egy nyolccentis ciszta a májam alatt. Még jó, hogy nem durrant ki, mikor eltörtek a bordáim.

Kivételesen nem bánom, hogy a legtöbb arcizmom le van bénulva.

– Milyen ciszta?

– Jóindulatú, de lehet belőle rossz is. Sürgősen ki kell venni. Kaptam időpontot, szeptember tizedikén műtenek.

– Tessék? – pattan fel apám a háromlábú hokedliról.

– Azt javasolták, gyűjtsek vért, nehogy emiatt maradjon el a műtét. Mielőbb túl akarok lenni az egészen, október elején lesz a Platonov bemutatója.

Nehezemre esik felfogni, amit hallok. Rég hozzászoktam, hogy egyik kórházat járjuk a másik után miattam, de hogy Esztivel történjen valami, egyszerűen nem volt benne a pakliban.

– Én adhatok vért? – kérdezem.

– Kizárt – mondja apám.

– Ne fáraszd magad, Zsófika, kiposztoltam Facebookra, rengeteg rajongóm jelentkezett. Összejön vagy húsz liter, annyi csak elég lesz – nevet fel Eszti, de a szeme furcsán villan. – Látod, legalább nekem is dobott valamit a gép.

Apa vonakodva ugyan, de beleegyezik az elhatározásomba. Másnap felvonatozunk Pestre, szótlanul vágunk át a pályaudvaron tolongó emberek között. Zötyög alattunk a villamos, nézem a fővárosi nyüzsgést, megint hatalmába kerít az érzés, hogy az életem állókép, sínek nélküli végállomás.

A vérellátó központ recepcióján rögtön elkezdődik a műsor. Kijönnek hozzám a folyosóra, megnézik közelebbről is, mit akar itt egy nyomorék, aki a száját se bírja rendesen kinyitni, az arca helyén egy maszk van, kulcscsontjai a mellkasára estek, lapockái kiállnak a hátából. Miért pont ez akar máson segíteni, van elég baja így is. Lobogtatom a papírt, melyet a kezelőorvosom írt, hogy a betegségem nem érinti a keringési rendszert, az előrehaladott FSHD-tól eltekintve tökéletesen egészséges vagyok. Előhúzom az aduászt, ikertestvéremnek kell a vér, aki a Katona József Színház ünnepelt színésznője, mire még közelebb hajolnak hozzám, mintha az épelméjűségemet is kétségbe vonnák.

Apám megelégeli a színjátékot, rácsap a pultra. Kiadják a papírokat, remegő kézzel töltöm a pontozott vonalakat, ikszelem a négyzeteket. Tolnak egy pici szobába, megszúrják az ujjbegyemet, a kiserkenő vér látványától elfog a hányinger. A teremben neonlámpák hideg fénye borul a véradókra. Fehér köpenyes hölgy lép hozzám, rámutat egy üres ágyra. Odahajtom magam, hogy lássák, erős vagyok. Felfektetnek, szalagot kötnek a karomra. Nézem a plafont, engedelmesen ökölbe szorítom az ujjaimat, majd kiengedem. Mikor újra odapillantok, a tű már benne van a vénámban. Sebesen fut a vér egy vékony műanyag csövön keresztül az asztalkán fekvő zacskóba. Émelygek a hosszú, piros csík láttán, legszívesebben megállítanám az egész folyamatot, de amint magam elé képzelem Esztert a műtőágyon, visszatér belém az elszántság.

A tároló tele van, négyszázötven milliliter vér, viszik felcímkézve a kocsiban. Ott zötyög sok másik csomaggal együtt, benne vagyok a zacskóban, ráz az autó, de nem folyok szét, megtart a műanyag fal, ettől biztonságban érzem magam. Belém kapaszkodnak az oxigén-molekulák, közöttük fehérvérsejtek lötyögnek, rég éreztem magam ilyen oldott állapotban. Hol éles fény, hol fekete sötétség borul rám, de nem zavar, az idő múlását részecskéim átalakulásából tudom követni.

Kiszakad a zacskó, erős szívóhatást érzek. Besodródom egy áttetsző falú labirintusba, melynek közepén óriási izom lüktet. Amint részévé válok a rendszernek, tudom, merre kell mennem. A jobb pitvarból átfolyok a kamrába, majd a tüdőverőérben száguldok tovább. Utam ezernyi apró folyosón halad előre, friss oxigén tapad rám. Két vastag visszéren keresztül ömlök a bal pitvarba, kinyílnak a billentyűk, és egy hirtelen összehúzódó izom máris pumpál tovább az aortába. Nagyjából egy perc alatt bejárom mindkét vérkört, eljutok a legapróbb sejtekig. Most már szabadon mozgok, nem korlátoznak az érfalak.

Kíváncsiságból körülnézek a hasüregben, megtalálom a műtéti hegeket, nincs ott a ciszta, ez megnyugtató. Körbefutom az idegrendszert, behatolok egy harántcsíkolt izom sejtmagjába, áttekintem a genetikai állományt. Megtalálom a negyedik kromoszómát, és a végén azt a rövid kis szakaszt, melynek hiánya engem nyomorékká tett. Eltűnődve nézem a tekergő kettős spirál közé ékelődő ágacskákat. Ennyi lenne a különbség közted és köztem?

Keresem a központot, ahonnan a parancsok érkeznek. Felkúszom a pajzsmirigy mellett, átdiffundálok a tarkólebenybe, bejárom a hallásközpontot, majd a beszédért, látásért, viselkedésért felelős részeket. A látóideg pereméről végignézem a Platonov premierjét, óriási bedobással játszol, a jobb agyféltekéd maximumon pörög. Átélem a katarzist, hallom a tapsot, érzem a felém áradó szeretetet. Mámorító, ahogy az endorfin eláraszt mindent. De ahogy a szíved dobogása visszaáll megszokott ritmusára, agytekervényeid útvesztőiben olyan képekre bukkanok, amelyek felkészületlenül érnek.

Meglátom sötéten morajló tudattalanodat, melytől elméd újra meg újra elrugaszkodik, hogy az lehessen, aki. És a hullámok között ott vagyok én, ezerarcún, ezerféleképpen. Kétfejű szörny, aki ágyadban alszik. Puha ölelés, amely nem enged el. Kanyargó labirintus, melyben apád eltévedt. Besurranó tolvaj, aki ellopta gyerekkorod. Édesanyád gyilkosa, akit szeretned kell. Ezernyi én indul feléd, hajókra szállva, de te visszavered mindet. Elfojtások, ellentétbe fordulások, meg-nem-történtté-tételek küzdenek ellenem.

Már tudom, miért vagyok itt.

Hosszú időn át dolgozom, traumákat szortírozok, emlékeket porolok le. Kitörlök minden képet, amelyen gyilkos vagyok, vagy tolvaj. Belefeledkezem az életedbe. A zűrzavarból előkerülnek azok a felvételek is, melyeken kézen fogva szaladunk le a lejtőn, dinnyét eszünk a kertben, tollaslabdázunk a teregetőzsinórnál – évekkel azelőtt, hogy jött a diagnózis, a tolószék, meg anya agyvérzése.

Bőröd hőmérséklete alapján egy hűvös, őszi napon jutok el tudattalanod határára. Elfáradtam. Hátra nézek, átjár a jól végzett munka öröme. A nevemre már nem emlékszem, de tudom, hogy ki vagyok. Belépek oda, ahonnan nincs visszaút, de ahol mindent megkaphatok, amire még szükségem lehet.

– Hogy érted ezt? – kérdezi a pszichológusom, miközben rágyújt.

– Egyszerűen hiába állok ki a színpadra, hidegen hagy az egész. Amitől korábban elöntött az adrenalin, most nagyjából annyira izgat, mint húsz deka párizsi.

– Talán kiégtél. Időszerű volna, lassan tíz éve nyomod.

– Ismerek olyat, akivel megtörtént. Az nem így néz ki. Tele vagyok tettvággyal, csak épp szerepelni nincs kedvem.

– Tart még a gyász – feleli ő, és ráérősen beleszív a cigarettába.

– Nyilván sok volt a tavalyi év. A műtét körüli felhajtás, Zsófi hirtelen halála, és azok a furcsa versek, amiket maga után hagyott. De mégsem erről van szó. Egyszerűen nem vagyok elég dühös ahhoz, hogy színpadra lépjek – mondom, és ölembe veszem a retikült. Unom, hogy egy órája magyarázom neki, mi van velem, mégsem érti.

– Folytassuk a munkát, előbb-utóbb rá fogunk jönni a megtorpanás okára – hadarja a terapeutám. Elnyomja a cigarettát, sietve leül velem szemben.

Tudom, hogy nem jövök vissza többet. Odaadom a pénzt, megígérem, hogy majd telefonálok. Egy év tömény lélekboncolgatásból annyi derült ki, hogy ambivalens érzéseim vannak a családommal kapcsolatban. Erre pár sör mellett a színház portásával is rájöttem volna. 

A kocsiból felhívom apát, nincs-e kedve hajózni velem egyet.

Mire leérek a kikötőbe, ott áll a mólón, mosolyogva vár. Kihúzta a töltőt, lecsatolta a ponyvát. Hagyom, hadd vezessen, ha már úgy rákapott. Október vége van, hűvös szél fúj, a tó vizén fehér hullámok fodrozódnak. Leülök a kabinajtó mellé, lehunyom a szemem, elegem van a fővárosból, a társulatból, a kritikákból, és abból, hogy eljátsszak valakit, akihez semmi közöm.

Hajszálnyira vagyok attól, hogy elmondjam apának, milyen zavarbaejtő álmaim voltak az elmúlt hónapokban Zsófival. Mintha a halála után kerültem volna hozzá igazán közel. Végül mégis visszakozom, könnyebb mindkettőnknek, ha hallgatunk.

A nyílt vízen alkonyodik ránk, lehorgonyzunk.

Kimászom a hajó orrára, apa utánam jön, most először. Leülünk egymás mellé, csendben nézzük, ahogy a dombok mögé lebukik a nap, és egy vékony, piros csík jelenik meg a horizonton.