Szilágyi Heléna: A jövő erdeje

Szilágyi Heléna

A jövő erdeje

Kislánykoromban szerettem fára mászni. A lombkorona a második otthonommá vált a szüleim nagy aggodalmára, de felesleges volt annyira félteniük, szerencsére egyszer sem ért baleset. Élveztem a magasságot, a friss erdei illatot, a madarak csiripelését, a lombok által megszűrt, gyér fényt. Mintha visszatértem volna oda, ahonnan valamikor régen elszakítottak.

Ma már olyan távoli ez az emlék, akár a csillagokkal hintett égbolt, amelyet látsz, mégsem érintheted meg. Álmomban még gyakran visszajárok a városunkat övező rengetegbe. Sétálok a zöld mezőkön, a sűrű cserjésekben, megmászom a legmagasabb fákat. Sóvárgok az élmény után, mert már nem lehet részem benne. Elkerültem otthonról, elsodort az élet, a városi pörgés, az egyetem, majd a munka. Visszatérő álmom nem hagy nyugodni, és amikor már nappal is folyton azon kapom magam, hogy újabbnál újabb ösvényeket fedezek fel az elmémben burjánzó rengetegben, döntésre jutok: visszautazok a szülővárosomba! Talán új életet kezdek régi otthonomban, amit a mai napig az egyik legzöldebb településnek tartanak Európa-szerte.

Nincs veszítenivalóm. Amint megérkezik az első nyugdíjam, útnak is indulok. Repülőre szállok, hangsebességgel repesztek úti célom irányába, ám a huszonegyedik század alkonyán már ez is csigalassúságúnak tűnik.

A város központjában landol a gépem. Felveszem a légszűrő maszkom, és kilépek a reptér épületéből. Lebegő járgányok meg napelemmel működő autók forgatagában nehezen igazodom ki, ezért a gyalogos forgalmat választom. Szinte egyedül poroszkálok az utakon, de nem zavar. A magam tempójában haladok. Ha már idáig eljutottam, pár percen vagy órán nem múlik semmi.

A város megnőtt, földön és levegőben is nagy a forgalom, az épületek a felhőkig nyújtózkodnak. Mintha Bábelben járnék, ahol milliónyi tornyot emeltek. Vajon mikor sújt le ránk az ég?

Lassacskán kiérek a város határába. A házak egyre alacsonyabbak, egyre kevesebb a jármű, és már egyetlen ember sem jön velem szembe, míg végül a járda egy földútba fut.

Elhűlve torpanok meg. Azt írják, itt kezdődik az erdő. Szeretném azt hinni, hogy csak egy tréfa vagy egy félreértés áldozata lettem, de a holokivetítőn szereplő szöveg hivatalosnak tűnik. A csalódottság úgy ölel körbe, mint gyászoló anya elhunyt gyermekét.

Egy pillanatig a sírás fojtogat, majd egy mély levegőt veszek. Körbenézek, egyetlen lelket, kamerát vagy biztonsági botot sem látok a környéken.

Mostanában szokásommá váltak a hirtelen felindulásból elkövetett döntések, így hát gondolkodás nélkül mászni kezdek.

Zihálva kapkodom a levegőt. Már méterekkel a talaj fölött járok, amikor lefülelnek. Recsegve életre kell egy hangosbemondó:

– Hölgyem, azonnal jöjjön le onnan! Ez egy természetvédelmi körzet!

– Körzet?

Kitör belőlem a kacagás, de az örömöm csak látszat, könnyek keverednek belé.

– Hölgyem, kérem, hagyja el a természetvédelmi körzetet!

Megragadom a következő ágat, majd még egyet, addig mászok tovább, amíg már elég magasan vagyok ahhoz, hogy felülemelkedjek első keserű gondolataimon. Várom, hogy felébredjek a rémálomból. Várom, hogy megszólaljanak a madarak, hogy a szellő a hajamba kapjon, de semmi sem történik. Miért is történne?

Ismét körbepillantok, ezúttal fentről. Látom a szmogfelhőbe burkolózott várost magam előtt és a csöppnyi zöldövezetet a talpam alatt. Egyetlen tölgy maradt, meg a tövénél növő gaz. Tájvédelmi körzetnek csúfolják, mert már kevesen emlékeznek arra, hogy az erdő nem csupán egyetlen fa, hanem fák összessége.

– Hölgyem, kérem, hagyja el a természetvédelmi körzetet! – ismétli meg a gépezet, majd megpillantok egy drónt, amely mellém repül, aztán egy csípést érzek a tarkómon. 

A világ sötétté és hideggé válik számomra most és mindörökre.