Yuu Solk: Önmarcangolás

 

Yuu Solk

Önmarcangolás

 A program fő célja a folyton ismétlődő hurkok kiszolgálása. Az időben minden pillanatban visszamegy egy…, hívjuk mondjuk Bélának. Szóval Béla folyamatosan visszautazik a múltjába, hogy megvalósítson valamit, majd a jövőjében az ebből szerzett profitot kiélvezi. Természetesen, ha elbénázza, akkor más a helyzet, de a mi szempontunkból ugyanaz, ezért lényegtelen az ilyesmi. Illetve, amiatt mégsem, mert nekünk kell felkészíteni rá, és végig kell csináltatnunk vele a folyamatot, ha tetszik, ha nem.

Érdekes felelősség szakadt az emberiség nyakába pár évtized alatt, mikor elindultak a komolyabb tudósok azon a lejtős pályán, ahol időutazókat azonosítottak be a történelemben. Eleinte áltudományosnak bélyegezték ezeket a kutatásokat, őrültnek hitték a készítőiket, azonban egyre másra tűntek fel a bizonyítékok. Végül hivatalosan is elfogadták az első időutazást. Belemerültünk a közepébe, kiderült; nem csak megvalósul a jövőben ez a technológia, de szó szerint nem létezhet e nélkül élet. Ha a történelembe nem kerülnek be a jelenünkből azok a bizonyos emberek, akkor megváltozik a világ. Fent kell tartani a hurkokat a folyamatos haladás érdekében, ami kissé ironikus, viszont a természet úgy tűnik, végleg bizonyította a logikátlanságát. Nekem legalább is ez a véleményem.

Mikor az irodában éppen a huszadik századba visszaküldött legújabb ügynökünket néztem az archív felvételeken, egyszer csak bekopogott hozzám egy ismerős alak.

- Hát üdvözlöm fiatalember! – mondta nagy hévvel, közeledve felém.

Barátságosan nyújtotta a tenyerét, kézfogásra invitált, de én egy kissé lefagytam, mivel túlzottan ismerős vonásai megzavarták az elmémet.

- Ez az, ez az, pontosan így képzeltelek el!

- Ki…? – próbáltam kinyögni, mit is akarok kérdezni.

- Kiss Oszkár. Pont, mint te. Pontosabban; te.

A válaszból már felsejlett bennem, mi a történet. Bekövetkezett a talán legelső olyan találkozás a történelemben, amit az ember önmagával hajt végre. A tudósok tartottak attól, ha a két azonos személy érintkezik, akkor valami filmekben látott katasztrófális következmény indulhat útnak, viszont az előbbi mozdulattal az aggályaik megcáfolásra kerültek.

- Meglepő, mi? Épp most teszem tönkre a saját életemet azzal, hogy megfogom a saját kezem. Őrület az egész, ugye?

Majd érkezett egy másik ember is. Tűsarkúja kopogását már lehetett hallani korábban, az ajtón befordulva egy szűk fekete szoknyát viselő, fehér inges nő lépett be kezében pisztollyal, amit rám szegezett.

- El ne engedd a kezét! – kiáltotta felém.

A helyzet egyre bonyolultabbá vált, minden esetre rámarkoltam arra a tenyérre erősen, nehogy kihúzhassa a szorításomból.

- Te meg ki vagy? – tette fel neki a jövőbeli énem a kérdést.

- Kiss Oszkár. Egy másik valóságban transznemű vagyok, a hurkok pedig keresztezik egymást, ezért tudtam idejönni és megakadályozni az első hurokgyilkosságot.

Teljesen megzavarodtam. Egy szobában álltam a jövőbeli énem kezét fogva, majd hirtelen egy másik valóságból idetoppan ez a nő… mégis ki ez? Tényleg én lennék? Gondolkodni sem kaptam elég időt, máris érkezett egy újabb valaki, viszont az ő arcáról egyértelműen meg tudtam állapítani a kilétét; szintén én. Magasabb, izmosabb, durvább férfias vonásokkal, a végtagja egy része cserélve, és az egyik szeme valami kütyüvel lett elfedve.

- Hurokrendőrség! Dobja el a fegyvert! – kiáltott a nőre.

A helyében biztosan engedelmességet tanúsítottam volna, ő azonban ellenállt, míg a szorításom kis lazulása miatt a kéz kezdett kicsusszanni.

- Dobja el a fegyvert! Nem mondom még egyszer!

- Ha nem szegezem rá, elengedi a kezét, és bekövetkezik a hurokgyilkosság!

- Ez a történelem menete, nem avatkozhatsz közbe, még akkor sem, ha a saját halálodat akadályoznád meg!

Jól mondta a rendőr, hiába akarnánk eltörölni valamilyen eseményt, a történelem nem úgy működik, hogy ez megtehető legyen. Ha bonyolultabban is, de eljutunk „A”-ból „B”-be… várjunk! Ez akkor az utolsó pillanataim egyike, és be fog következni a súlyos esemény, amiről annyit beszélnek? Tényleg meghalok, ha elengedem a kezemet? Az paradoxon lenne, hiszen, ha itt ér a vég, hogyan utaztam vissza a jövőben ehhez? Sehogy. Mégis itt áll ez a kettő, az egyik próbálja megakadályozni a szétválást, a másik pedig követeli, ennek a cselekedetnek a felfüggesztését. Egyáltalán melyik lehet az én jövőm? Jókedvű öreg leszek, nő, vagy kiborg rendőr?

- Ha megteszi, nekünk végünk van, eltörli a múltat!

- Kiss Éva, letartóztatom állam ellenes cselekedetekért, és azért, mert egy lázadó ribanc! – majd elsütötte a fegyvert a nő lábába eresztve egy golyót.

Elesett, a lábához kapott, a fájdalma közepette csak annyit nyögött ki:

- A rohadt életbe, senki nem szólt, hogy ez ennyire fáj!

- Játszd a szereped, vagy mind itt pusztulunk! – szólt rá a már nem annyira jókedvű énem.

Már csak egy kérdésem van: mi történik? Ez mind a színjáték része, amit minden nap oktatunk a cégnél a kiválasztott embereknek? Komolyan, az első érintkezés egy ekkora kamudráma közepén történik meg? A nő lába ennél komolyabban vérzett, sőt, az valósnak tűnt. A szerepet minden áron el kell játszani, de az előbbi felkiáltás nem éppen a küldetés bizonyítéka? Mármint inkább annak a kudarcba fulladása?

- Nem jutunk vissza ugyanabba a pontba, ahonnét elindultunk, te ribanc! – kezdett el sétálni felé vörös fejjel a nem túl vidám énem. Engem pedig húzott magával.

Belerúgott a nőbe, a rendőr pedig bekapcsolódott ebbe, én ott álltam, ahogy két jövőbeli énem épp agyonrúgja a lelőtt harmadik énemet. A nő sírt, segítségért kiabált, ekkor pedig besétált egy újabb én, majd egy újabb, és ismét. Nagyjából harmincan tódultak be a szoba méretű irodámba, hogy a földön fekvőt köpködjék, rúgják, a halála után még az egyik meg is dugta a hulláját.

A jövevények azzal a lendülettel távoztak, amivel jöttek, a rendőr pedig az ujjával felém mutatott.

- Remélem megjegyezted, mi vár rád öt év múlva te kurva! Évike…

A fenyegetést követő gúnyos megjegyzés lendületével fordult sarkon. Távozását követően a remegő kezemmel szinte már rettegtem egy kicsit is megmozdulni, mivel akármit elhittem abban a pillanatban. Felrobbanok, kizuhanok a valóságból, egybeolvadunk, meghalok, és… már nem fogtam. Annyira rettegtem elengedni; végül kihúzta a kezét, majd az elődjeihez hasonlóan kisétált az ajtón. A szervezetemet elöntötte a pánik, elájultam.

Egy kórteremben ébredtem; mikor körbetekintettem, a szomszédos ágyakon a sajt idősebb változataimat találtam, aztán bejött a nővér, aki az előző nőre hasonlított kísértetiesen.

- Ne aggódj, eltávolítottuk a fertőzött részt. – A jobbja helyén ülő művégtagra mutatott.

Felemeltem, de helyette már csak egy csonk volt. Szóval ez az ára annak, ha kezet fogok magammal.