2021-es novellaíró pályázat első helyezett / Elfrida Angel-Brooks: Az évszázad felfedezése

 

Elfrida Angel-Brooks

Az évszázad felfedezése

Sűrű, áthatolhatatlan köd ereszkedett a tájra. Késő őszi este volt, az összes levél lehullott a fáról, és csak a csend honolt. Az 51-es körzet eltűnt a kíváncsi szemek elől. De vajon mi történhet ott? Miért történt mindig valami végzetes azzal, aki odamerészkedett? Titkok lapultak itt a mélyben, olyan mélyen, amit elképzelni sem tudna az ember.

Jómagam is ezért kerültem ide. Vonzott ennek a helynek a rejtélye, és mint elvakult kutató, nem hagyhattam, hogy más fedezze fel, milyen dolgok folynak itt. Ez hiúsági kérdés volt számomra. Soha nem ismerték el a munkámat semmilyen fronton, és semmilyen szinten, ez végre olyan áttörés lehetőségének tűnt, amire mindig vágytam. Sosem féltem bebizonyítani, hogy miféle világban élünk, milyen titkokat rejtegetnek előlünk, én is rejtegettem néhányat. De ha megtudnám, milyen titkokat rejtenek itt, és a világ elé tárnám, akkor biztosan megkapnám az évek óta kijáró elismerést. Ez hajtott előre, holott tudtam, hogy aki idemerészkedik, az rejtélyes módon mindig eltűnik. De nem érdekelt. Egy esélyem volt, és élni akartam vele.

A sűrű köd persze a kezemre játszott. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen szerencsém lesz. Nem igazán zavart, hogy zéró a látótávolság, mert már néhányszor jártam a körzet közelében, és rengeteg térképem volt az odáig futó útról. Hogy honnan?

Ó, igen, a Titkok.

Nem magamtól kezdtem el érdeklődni az 51-es körzet után. Édesapám évekig tanulmányozta, és amikor úgy érezte, hogy áttörést érhet el az ügyben, idejött. Azóta sem hallottunk róla. Ez sarkallt arra, eleinte bosszúból, hogy megtudjam, mégis mi a fene folyik itt. Aztán az évek átformálták bennem az érzést, és már egyre inkább a kíváncsiság hajtott. De nemcsak édesapám járt így, jó néhány tudóstársam és barátom is. Nem hagyhattam, hogy felderítetlenül maradjon az ügy, még ha az életembe kerülne is. Vakmerő voltam, néha túlságosan, és nem féltem semmitől, holott azt sem tudtam, milyen veszélyek leselkedhetnek rám.

­­­***

Este nyolc óra volt, amikor leparkoltam, nagyjából öt kilométerre a telep bejáratától. Tudóstársaim és apám leírásából világosan tudtam, hol kell az autómmal megállnom. És valóban, a sűrű  bokrok között jól el tudtam rejteni a kocsit. Na meg persze találtam lehulló leveleket, amikkel betakargattam, miután kiszedtem a cuccaimat. Bár nem tudtam, mennyi kíváncsi szem szegeződik arra, de kizártnak tartottam, hogy ebben a sűrű ködben bárki meglátná. Fogtam a zseblámpámat, és azzal próbáltam világítani, miközben az iránytűt tartottam a kezemben, és tájoltam magam. A hátizsákom kellemesen könnyű volt, nem vittem magammal sok dolgot, csak azt, ami szükséges: telefon, fényképezőgép, papír, toll, szerszámok lakat vagy kulcslyuk a feltöréséhez.

Éjfél lett, mire odaértem a kerítéshez, de nem láttam, hogy hol tudnék bemenni. Túl sűrű volt a köd, szinte áthatolhatatlan, csak a zseblámpám fénye adott némi táppontot. Többet ért, ha csak kapaszkodtam a kerítésbe, és úgy próbáltam lakatot, kulcslyukat, vagy ilyesmit keresni.

Egy órán keresztül matattam, legalábbis a karórám szerint, amikor úgy láttam, mintha oszlana a köd, és távolról nagyobb fényt fedeztem fel. Villózó fényt, mint egy világítótoronynál vagy a börtönöknél, ami időnként pásztázza a teret. Lehasaltam. Puha volt a föld, és nem túl hideg. A kezeimmel próbáltam gödröt ásni magamnak, aztán eszembe jutott, hogy van a zsákomban egy gyalogsági ásó. Azzal egy jókoragödröt ástam, és átbújtam a kerítés alatt. Hihetetlen könnyűnek bizonyult a bejutás a telepre.

Amikor átbújtam a kerítés alatt, gyorsan leporoltam magam. Hihetetlen látvány tárult elém. A köd teljesen eltűnt, és ahogy magam mögé néztem, nem hittem a szememnek. A homály nem volt valódi, hiszen a kerítés mögött ugyanúgy megmaradt. Az első akadály tehát áthidalva!

Nem sok épület állt a hatalmas helyen, de amerre néztem, repülőgépeket, kifutópályát és néhány pilótáknak fenntartott barakkot láttam. Igen, ez volt, amit el akartak mindig is hitetni velünk, hogy az 51-es körzet nem más, mint egy gyakorló repülőtér. De ezt sosem hittem el. Sok hazugságot képes voltam lenyelni, ezt azonban sosem. És azok a barátaim sem, akik itt tűntek el, édesapámmal egyetemben.

Ott állt egy világítótorony, sejtéseim szerint a telep közepén,  de  igen messze tőlem. Annak a fénye pásztázott a térben. Jól beláttam az egész helyet, és eldöntöttem, hogy az első barakk felé veszem az irányt. Viszonylag nyugodtan tudtam haladni, semmi zavaró nem volt, a lámpa fénye odáig nem ért el. A barakkon nem találtam semmi furcsát. Egyszerű kis fabódé volt, ablakkal, és csak egy kis fény világított bent, éppen aludt valaki. Megint körülnéztem. Feltűnt, hogy van oldalt egy nagyobb épület, akkora, mint egy lakóház. Erős fény világította meg, és elég gyakran pásztázta az utat arrafelé a világítótorony is. Négy katonai autó állt előtte, az ajtónál tíz katonai egyenruhába öltözött ember cigarettázott, beszélgetett, italt szürcsölt poharából. Tudtam, hogy megtaláltam, amit kerestem.

Már így is szerencsésnek mondhattam magam, hogy ezeket a dolgokat láttam, de ha már itt voltam, nem állíthattam haza üres kézzel. Elővettem a fényképezőgépemet, és fotókat készítettem. Közelit és távolit egyaránt. Kész csoda volt, hogy nem vettek észre, de meg tudtam bújni egy kis faház oldalában, ahol nem ért fény, és mindent jól beláttam. De mégis miért őrzi ennyi ember ezt a házat? – töprengtem magamban. – Hogyan tudnék áthatolni ezen a konvojon?

Ültem a földön, nekidőlve a faháznak, és egyszerre lett úrrá rajtam a tehetetlenség, a reménytelenség és a fáradtság. Ránéztem az órámra, hajnali kettő volt. Mozgolódtak a katonák, négyen beszálltak egy terepjáróba, majd elhajtottak. Hat katona ott maradt, kettő éppen a ház mögé vonult, a többiek még ott álltak a terepjáró mellett. Közelebb mentem, majd lebuktam a földre, és hason csúsztam az autóig. Mind a négyen ott álltak az autó túloldalán, és beszélgettek. Semmi hasznosról, csak a csajokról, családról, általános hétköznapi dolgokról.

Éppen egy vadászrepülő húzott el a telep fölött. Tudtam, ha most nem, soha nem tudom meg, mi folyik a házban, amit ennyire őriznek. Amíg a katonák a repülőt nézték, én hason csúszva eljutottam az ajtóig. Felálltam a bejáratnál, kikerülve a fényeket, és benyitottam. Abban a pillanatban megszólalt egy halkan pittyegő hang, én pedig villámgyorsan becsuktam az ajtót. Gondoltam, hogy riasztó lehet. Kifújtam magam, és amikor végre megnyugodtam,  konstatáltam, hogy nem jönnek utánam.

Elindultam a fény irányába. Egy hosszú folyosón haladtam végig, eleinte semmi érdekeset nem láttam, aztán egy hatalmas fémajtó állt előttem, amire ez volt írva: Bejárat.

Benyitottam.

Egy újabb széles folyosó tárult elém, ki volt világítva, a végén  lépcső várt. Odamentem, a fokok csak lefelé vezettek. Az alján ismét folyosón találtam magam, de ezúttal oldalt ajtók nyíltak, fény és hangok szűrődtek ki rajtuk. Úrrá lett rajtam a félelem. De nem lennék rettenthetetlen tudós, ha most megtorpannék – mondtam magamban. És bizonyíték nélkül nem kockáztattam volna meg, hogy elkapjanak. Látnom kellett, mik rejlenek a túloldalon, ha már idáig eljutottam.

Mind szürke fémajtó volt, ablakkal ellátva. Hihetetlennek tartottam, de a folyosón egyetlen őr vagy katona sem volt.

A torkomban dobogott a szívem, ahogy benéztem az első ajtó kis ablakán. Meg kellett dörgölnöm a szemem, mert nem hittem el, amit látok. Orvosi szobának tűnt, tele vizsgálóasztalokkal. Nem volt bent senki. Benyitottam. Egy hatalmas helyiség tárult elém, szemből is nyílt egy ajtó. Amikor jobban körülnéztem, rájöttem, hogy egy boncoló helyiségben állok. Az egyik asztalon egy számomra ismeretlen lény feküdt. Hatalmas, barna és szőrös, nagyjából két méter magas lény. Ha tippelnem kellett volna, sem tudtam volna megmondani, hogy mi lehet ez az emberre ennyire hasonlító, mégis teljesen más lény. Az ágy végében kórlap csüngött, a kezembe fogtam. BF-1-98-T faj. BF, BF, BF – mormogtam magamban. Kisvártatva leesett, hogy ez azt jelenti, Bigfoot, vagyis Nagyláb.

Az a valami egy yeti volt. Nem győztem fotókat készíteni. Az ágy mellett ott volt elhelyezve néhány szike, fűrész, tálka.

Aztán hangokat hallottam a másik szobából.

– Gyere már Steve! Rég végeznünk kellett volna – szólt egy nő.

– Jövök már Jane – válaszolta a férfi. – Tudod, hogy kellett a segítség a százhármasban. Hosszú napnak nézünk elébe.

Tudtam, hogy menekülnöm kell onnan.

Még éppen ki tudtam lógni azon az ajtón, amin bejöttem, máris meghallottam a fűrész hangját. A torkomban dobogott a szívem. Mégis mi történik itt? Aztán összeszedtem a bátorságom, és benéztem  a kis ablakon. A két orvos, teljes orvosi felszerelésben nekiesett a yetinek, és felboncolták. Hányinger lett úrrá rajtam. Leültem a padlóra, és próbáltam megnyugodni. Miféle hely ez az 51-es körzet? Milyen dolgok várnak még rám?

Ránéztem az órámra. Reggel fél ötöt mutatott. Nem maradt már túl sok időm reggelig, de ezek után nagyon érdekelt, mi mindent rejtegetnek még itt.

Továbbmentem a folyosón. A következő szobában az ablakon keresztül egy hatalmas high-tech szobát láttam, tele számítógépekkel, vezérlőkkel, monitorokkal, és természetesen, ahogy vártam, amiért igazából jöttem: élő, dolgozó földönkívüliekkel. Nem győztem kattintani a fényképezőgépemet. Tudtam, hogy őriznek itt földönkívülieket, de nem gondoltam, hogy ők irányítanak. Márpedig ezt a vezérlőtermet egyértelműen földönkívüliek irányították, egyetlen embert sem láttam bent. Nehezen tértem magamhoz, de tovább kellett mennem.

A harmadik ajtón ez állt: 103. Az utolsó ajtó volt azon a szinten. Ez a tehát a százhármas szoba, amiről az a két orvos beszélgetett a boncteremben – konstatáltam magamban. Itt  nemcsak az ajtón volt ablak, hanem a falat is nagy üveglap fedte, amin át mindent lehetett látni, ami odabent zajlott. Lehasaltam a földre, és kúszva indultam az üvegfal felé.

Ha már azt hittem, hogy nem tudnak meglepni, akkor tévedtem.

Ez az évszázad felfedezése lehet – gondoltam. – Feltéve, ha élve kijutok innen.

Elmondjam, hogy mit láttam? Hát persze, hogy elmondom.

Óriási területet rejtett a százhármas ajtó, ami katonai akadálypályának volt berendezve. Mászófalak, aknakeresők, géppuskák voltak bent, mint egy modern gyakorlópályán. Először azt hittem, hogy itt edzenek azok a katonák, akik kint őrzik a vidéket, de akkor még több fény gyúlt fel a teremben. Egy hátsó ajtón belépett egy csapat katona. Kisvártatva követte őket egy másik hadsereg. De milyen hadsereg…

Egy yetikből álló hadsereg!

Nem hittem a szememnek Ezekkel le tudják igázni a föld minden katonai seregét! Hát ez az, amit ennyire titkolnak!

Fotóztam, amilyen gyorsan csak tudtam, főleg akkor, amikor halált megvető bátorsággal szinte rátapadtam az üvegre.

Aztán egyszer csak nyílt a folyosó ajtaja. Bevonult rajta egy egész kommandós csapat, és felém vették az irányt.

Nem volt hová menekülnöm.

– Kinézelődted magad, te szemét? – kérdezte tőlem egyikük.

– Még nem teljesen – válaszoltam arcátlanul. – Nem túl jó a védelmi rendszeretek, ha csak így átjutott rajta egy nő!

– Igaz, de még nem jutottál ki – vetette felém, majd karon ragadtak, és kivonszoltak a helyiségből. Aztán elájultam.

***

Egy idegen szobában tértem magamhoz, minden holmim megvolt. A gépemet is visszaadták, persze a memóriakártya nélkül. Amikor magamhoz tértem, akkor kezdtem el írni ezt a történetet, hogy ha megtalálnak, mindenki megtudja, mit láttam itt. El akarom mesélni a világnak, hogy itt va…

***

Ezt a levelet találtam egy kabátban, ami az óceánparton, Bostonnál akadt a kezembe. Vajon tényleg ezt rejti az 51-es körzet? Vagy egy helyi kis író játszott el a fantáziájával? Nem tudhatjuk. Ti mit gondoltok erről?