2021-es novellaíró pályázat második helyezett / Szöllősi Bernadett: Örök tél

 

Szöllősi Bernadett

Örök tél

 

Június 13.

 

Ma van a születésnapom.

Egy másik időben, a dédnagyanyáméban, még azt mondták volna, hogy nyári gyerek vagyok. Most, hogy az évszakok eltűntek és csak tél van, ezt mondják: júniusi születésű.

A tél mellet régen még volt ősz, nyár és tavasz is, de ezt csak a tankönyvekből tudom, vagy a nagyszüleim történeteiből. Ők emlékeznek még a langyos szellőkre, az útszéli gyümölcsöktől roskadó fákra, és a rajtuk csiripelő madarakra. De az emlékek olyanok, mint a fényképek. Fakulnak.

A globális lehűlésben nőttem fel, abban, amit már jóval a szüleim világra jötte előtt megjósoltak a tudósok. Szerencsés vagyok, hiszen soha nem hiányzott az, ami nem volt része az életemnek. Lehetetlennek tűnt elképzelnem, amit a könyvekben olvastam. Az nem más nekem, csak egy történet – így nem is vágyakoztam utána.

Nem hiányzott az érzés, hogy a bőrömre finom homok tapadjon és barnára süljön napozás közben, vagy a sós, kimondhatatlan kékségű hullámzó tengerben, esetleg a Balatonban mártóztassam meg. Nem tudom milyen lehet, mert sosem napoztam. Sosem volt olyan melegem, hogy hideg vízbe kívánkozzam miatta. Ha a tengerre pillantok, feláll a karomon az összes szőr. De még a lábamon is. Főleg, ha arra kell gondolnom, hogy belemegyek. Ráadásul mindezt falatnyi bikiniben.

Nem tudom, milyen az, ha az ember haját mézszőkére szívja a nap és szeplőket rajzol az arcára. Nem tudom, milyen úgy fagylaltot enni, hogy közben meleged van, és az meg csak olvad, de annyira, hogy a gombóc lepottyan a tetejéről, mielőtt még elnyalnád. Nem tudom, mert egyszer ráfagyott a nyelvem, és azóta csak kiskanállal eszem. Persze csak néha. A fagylaltot nem az északi sarki időjárásra tervezték, de az íze és állaga miatt szeretjük.

Arról, hogy valaha rövidnadrágot húzzak egy helyes kis toppal, amiből a köldököm kilátszik, még csak nem is álmodozom. Mindenkinek az a normális, amit megszokott, amiben él. Nekem ez a normális. A hideg, a sál és a gőzölgő forrócsokoládé. Nem álmodtam többről és sose vágytam másra – a dédi meséi ellenére sem.

Egészen mostanáig. Mert mire éjszakába fordul ez a nap, gyökeresen megváltozik az életem és mindenki másé is. Hinni fogunk abban, amiben eddig még csak reménykedni sem mertünk.

***

Június 13.

 

Ma van a születésnapom.

Ez a nap valójában mindig ugyanolyan: az ember tettre készen ébred, és szentül hiszi, hogy egymaga képes lesz kifordítani a világot mind a négy sarkából. Általában ez az érzés egyenes arányosan változik (az esetek többségében csökken) az elmúlt órák számával. Aztán a nap végére csak hálásak vagyunk azért, ha az mindennapos apró-cseprő dolgainkat hiánytalanul el tudtuk végezni. Aztán persze hagyunk egy kis időt a bosszankodásra is, hogy megint eltelt egy év. Bár ez az én koromban még nem annyira jellemző.

Ma büszkén álltam a tükör előtt. Hasat be, mellet ki! Hiszen végtére is, nem minden nap lesz az ember tizenhat!

És ha születésnap, akkor a nagyiékhoz megyünk. Ez pedig egyet jelent a kompóttal – amit nagyi féltve őriz a kamra legeldugottabb sarkában, és nem is sejti, hogy tudok róla –, annak mennyei illatával, a friss süteménnyel és az éjszakába nyúló történetekkel.

Még az sem tántorított el, hogy ehhez közel fél napot kell zötykölődnöm ősrégi, fakó piros Peugeot-nkban, ami olyan, mint egy vén öregember: morog, köhög és makacs – egyszóval csak akkor indul el, ha a kedve úgy tartja.

És ma éppen ilyen kedve volt.

***

 

Az autó döcögött, miközben a rádióban felcsendülő régi dalban egy srác sárga tengeralattjáróról dúdolt. Apu vezetett, anyu mellette, és az anyósülésről egy újfajta szintetikus húsról magyarázott neki, ami nagyban megoldaná az élelmiszeriparban keletkezett jelenlegi krízishelyzetet. A kilométerek szaladtak velünk, de a táj eközben semmit nem változott. Hófoltos volt a galambszürke föld, mint egy rühes kutya, aminek az élősködőktől csomókban hullott ki a szőre. Az út mentén aszott kórók, amik csupasz ujjakként meredtek a semmibe és a távolba. Bár ha jobban belegondolok, talán a kettő ma már ugyanazt jelenti. Hiszen a távolban, ameddig a szemem ellát, semmi nincs. Semmi, az ég egy adta világon.

Az autó csak döcögött és mire felébredtem, már a nagyiéknál voltunk. Nem tudom, hogy mikor aludtam el, csak arra emlékszem, hogy nem álmodtam semmit.

Mire kikászálódtunk az autóból, nagyiék a tornácra vonultak, aminek már csak a csupasz fémváza volt meg, a lepattogzott festékkel és jó néhány rozsdafolttal. A faanyagot aranyárban mérték már a születésem előtt, így dönthettek, hogy lecsavarozzák őket és elcserélik majd a szűkösebb időkben, vagy megvárják, amíg másvalaki teszi ezt az éj leple alatt. Döntöttek. A lécek árából egy benti fóliasátrat tartottak fent, ami állandó fűtést igényelt, de így legalább génkezelt és mindenmentes burgonyához és borsóhoz jutottunk.

Átöleltem nagyszüleimet – jólesően burkolt be ismerős illatuk, majd gyorsan besiettem a meleg lakásba a hideg elől.

– Borsóleves! – kiáltottam fel, ahogy belefutottam az ismerősen édeskés gőzbe a konyhába menet. Nagyi tudja, hogy ez a kedvencem és azt se bánta soha, ha a lábas fölé hajolva egy kanállal kóstolgattam. Most sem történt ez másképp. De nem vesződtem azzal, hogy kanalat vegyek elő, hanem a lábasban lévő merőkanállal kezdtem bele abba az igen komoly feladatba, hogy teszteljem a textúrát és az üvegházi borsó keménységi fokát.

– Nos, aranyom, átment az ízteszten? – kérdezte mamám.

– Nagyi, ez isteni! – feleltem, miközben már merítettem is újra a merőkanalat. Minden valamirevaló anyuka képtelen végignézni ezt a jelenetet, mint ahogy az enyém is.

– Anna, legalább egy tányérba szednéd ki! Más meg abból eszik – korholt le, de persze mosolygott. Egy szülinaposnak mindet szabad!

Nevettünk és mivel kint már szürkébe hajlott az ég, ideje volt az evéshez készülődnünk. Segítettem nagyinak a polc legmagasabb fokáról levenni a tányérokat a terítéshez. Ezt még engedte, minden másban nem kérte ki a segítségünket, egyfajta tradíció volt részéről. Amíg papi mesélt a konyhában, anyuék ittak egy gyenge kávét, nagyi meg sertepertélt a nappaliban és előkészített mindent az estebédhez.

***

 

– Mesélj még, papi! Mesélj még azokról a dolgokról, amiket a dédiéktől hallottál – kérleltem nagyapámat.

– Kedvesem, de hiszen már mindent elmeséltem neked, legalább ezerszer.

– Ha nem mondod el megint, kinyitom a sütőt és meglesem a tortám – mondtam, és játékosan megfenyegettem az ujjammal.

– Pszt! Ha nagyanyád meghallja, még azt hiszi, hogy árulkodtam, te lány – felelte suttogva.

Ezen nevetnem kellett, nem csak nekem, de a szüleimnek is, és amikor nagyi újra feltűnt a konyhában, gyanakvóan nézett ránk.

– Ti valamiben sántikáltok – mondta, és felemelte a lábasnyi levest, hogy a nappaliba vigye és az étkezőasztalra tegye. – Lassan lehet szedelődzködni, kedveseim.

Azzal kilibbent törékeny alakjával.

– Gyorsan igyátok ki a maradékot a csészétekből, elmosom – sürgettem szüleimet. – Aztán végre degeszre ehetjük magunkat levessel!

Tévedtem. A levesből ezen az estén senki sem evett egy falatot sem.

***

 

Éppen a csészéket törölgettem, amikor hatalmas koppanást hallottunk a nappaliból.

– Margó! – kiabálta nagypapa, és korát meghazudtoló fürgeséggel iramodott a nappali felé. A legrosszabbra gondoltunk: mama elesett, mamának baja lett. Annyi minden történhet egy idős, törékeny asszonnyal, hogy arra csak az ilyen pillanatokban döbben rá az ember.

– Mama! – kiáltottam, és berohantunk anyuékkal a nappaliba.

Nagyi állt az asztal mellett, a lábas előtte hevert a földön, a leves nagyját a szőnyeg már beszippantotta, a borsószemek szanaszét gurultak. Papa odament és átölelte a vállát. Kérdezte, nyugtatta, de mama a szemét nem vette le a televízióról. Sírt.

És akkor mi is odanézünk.

Ott volt. Sokkal kisebbnek tűnt, mint azt elképzeltem, vagy mint ahogy azt a tankönyvekben láttam. És sokkal szebb is. Papa a szája elé kapta a kezét.

– A felvétel, amit most Önök is látnak, az imént jutott a birtokunkba – mondta a híradós hölgy, aki kis kockában megjelent a képernyő bal alsó sarkában. – A felvételt a mai napon készítette telefonjával egy járókelő a lakhelyéhez közeli parkban. A dátum jól látszik; igen, ez megtörténik… Ez valóság.

A madár felröppent egy ágról, hogy egy közeli kórón pihentesse magát, s miközben repült, szárnyát kiterjesztette. Ott volt, láttam azt a villás farkat, amiről regéket meséltek a tanárok és írtak a tankönyvek. Nevetnem kellett, mert nem is úgy nézett ki, mint egy villa, és mondanám, de a híradós nő belém fojtja a szót:

– A fecske költöző madár. Nem tudjuk, ez a példány hol volt idáig, vagy honnan jött. Köztudottan rovarokkal táplálkoznak, amik nem élik túl ezt az időjárást. Mivel táplálta magát mostanáig ez az egyed? Ahonnan jött, vajon van még több fecske is? Tojó vagy hím példány látható a felvételen? Biológusok és madárkutatók tartanak a helyszínre, ahol a fecskét utoljára látták, hogy minden kérdésre mihamarabb választ kapjunk. Rendkívüli híreinkkel ma még többsz…

Nagyapa távirányítóval elnémította a televíziót. A bemondónő percekig hangtalanul tátogott, amíg mi megkövült szobrokként álltunk a nappaliban. Némaság burkolt be minket.

– Gondoljátok, hogy lehet még több is? – törtem meg a csendet.

– Lehetetlen – suttogta apám. – Ez is kész csoda. Egyetlen példány… idáig…

Nagyanyám leült székére, és halkan pityergett gyermekkori emlékeinek súlya alatt. Szemét törölgette vászonkendőjével, még akkor is, amikor rám nézett.

– Annácskám, nem emlékszem már, csak hallomásból tudom, de amikor elköltöztek, mind, ezek a fenséges kis apró madarak, vitték magukkal a meleget – mondta. – Tudom, hogy ezt te is tudod, és felesleges reményekbe ringatni magunkat.

– De nagyi, lehet, hogy van belőlük több is! Talán nem csak egy van! – kiáltottam reményteli hangon.

– Ezt nem tudhatod, Anna. De nagy a valószínűsége, hogy egyedül van szegény pára. Ne is reménykedj… Ne is reménykedjünk…

Becsuktam a szemem és elképzeltem, milyen lenne, ha újra sütne a nap, ha újra lennének évszakok.

– Egy fecske nem csinál nyarat – suttogta nagyapám, majd bekapcsolta a tévét, és vártuk az újabb híreket.