2021-es novellaíró pályázat második helyezett / Varga Ágnes: A fekete massza

 Varga Ágnes

A fekete massza

Egyszerre kezdtünk eszeveszett rohanásba. A lézerpisztoly rohadt nehéz volt – mit pisztoly, jóformán egy ágyúméretű lézervető himbálózott az oldalunkon. A fizikai kellemetlenségeket a testhez simuló, éjfekete egyenruhánk igyekezett oldani, többek közt azzal, hogy az izzadságot a másodperc töredéke alatt elvezette testünkről, valamint olyan pehelykönnyű és puha volt, hogy meztelennek éreztük magunkat. Ez a kényelem azonban mit sem változtatott azon, hogy az életünkért kellett futnunk.

A fekete massza sebesen közeledett felénk és mindent bekebelezett, ami az útjába került; nem számított, hogy élettelen vagy élő dologról van szó. Mi csak gombának hívtuk, vékony, nyúlánk csápjaival úgy terjeszkedett és hálózta be a föld felszínét, az autókat, a házakat, mint a gombafonalak a talajt, a körülöttük élő növények gyökereit. Csakhogy ez a fekete gomba nem szimbiózisban élt társaival, hanem elpusztította azokat. Mintha spórái is lettek volna, a hatalmas massza körül megtelt a levegő apró, fényben csillámló részecskékkel. Veszélyes a közelében lenni, mert megfertőz. Nemhiába viselünk sisakot, ami megszűri a levegőt.

Az emberek fekete penésznek is nevezték, és menekültek előle. A város utcái jóformán kihaltak, mióta megjelent ez a valami. Kicsiben kezdődött ugyan, néhány eltávolíthatatlan penészfolttal a falon, egy-egy különös megbetegedéssel – amik tragikus módon kivétel nélkül halállal végződtek –, de alig néhány nap alatt elszabadult a pokol. Az apró penészfolt eleinte észrevehetetlen lassúsággal növekedett, de aztán robbanásszerűen szétterjedt az egész városban.

 – Jaron! Lőj már végre! – üvölti felém a szakaszvezető, és mintegy példamutatásként megveti a lábát a feltöredezett aszfalton. Hátrafordul és állati üvöltéssel működésbe hozza lézerfegyverét. Vörös fénysugár hasít keresztül a spóráktól telt levegőn, a massza közepét égetve.

Időm sincs azon gondolkodni, csatlakozzak-e a szakaszvezető támadásához, a feketeség még sebesebb iramban közelít feléje, felágaskodik a földről eszeveszettül kalimpálva hosszú, vékony, megszámlálhatatlan számú csápjával, és azonnal a szakaszvezetőre veti magát. Nem filozofálok, rohanok tovább.

Az erős lihegéstől, amit a futás váltot ki, és az, hogy az imént láttam premier plánban egy társam halálát, alig hallom, hogy a rádióban valaki visszaparancsol minket a bázisra. A közelben senkit sem látok. Irányt változtatok, és a céltalan rohangálás helyett a legközelebbi gyűjtőpont felé veszem az irányt. Csak gondolnom kell rá, mire a sisakomon megjelenik egy térkép, rajta piros, mozgó pöttyel, ami engem hivatott jelképezni. Különös, sárga pontot egyáltalán nem látok. Hol vannak a többiek?

Már csak néhány sarkon fordulok be a páremeletes bérházak mellett, míg végül megpillantok egy szállítókapszulát. Szemem sarkából mozgolódást fedezek fel, és még ha a térkép nem is jelzi egy társam jelenlétét sem, megengedek magamnak egy pillanatnyi pihenőt, hogy felmérjem a terepet.

A gomba az. Pech.

Mély levegőt veszek, és ahogy csak bírok, a kapszula felé iramodok. A gomba, mintha csak vadászna rám, egyre gyorsabban közeledik felém, a közöttünk lévő távolság minden egyes megtett méter után csak csökken, ahelyett, hogy nőne. Mire a kapszula ajtajához érek, már alig öt méter választ el bennünket.

Kezemet a nyitógombra helyezem, ami érzékelni hivatott a kesztyűbe helyeztett azonosítót, de a zöld fény nem villan fel és nem nyílik az ajtó. Higgadtságot kényszerítek magamra és bal kezemmel megragadom a jobbat, meggátolva a remegésben, és erősebben a gombra nyomom.

A kapszula fényes, tükröződő felületén látom, ahogy a massza már fölém magasodik, készen arra, hogy rám vetődjön. Ekkor végre felgyullad a zöld fény, nyílik az ajtó.

Bezuhanok a fülkébe, és azonnal az ajtózáró gombra ugrok. Ezzel egyidőben érintem meg az indító panelt, mire a kapszula kilő a földről. Enyhén megbillen ugyan az elején, de hamar stabilizálja magát, majd csendesen suhan tovább a bázisunk felé.

***

    Egy órával később egy vizsgálószékben ülve meredten bámulom az egészségügyi konténer bordás, fehér mennyezetét. A város nyugati szélén régi, óriási konténerek egymás mellé és egymásra pakolásával alakították ki a katonai bázist, ahol én is szolgáltam.

Mindenki meghalt, aki ma reggel velem együtt elindult, hogy lézeres fegyverekkel próbálja meg elpusztítani a fekete masszát. Szinte csoda, hogy én túléltem. Ezen merengve Mirára gondolok és azért fohászkodom, hogy minden rendben legyen vele. Ezerszer kértem, hogy ő is hagyja el a várost. Menjen a nővérével együtt vidékre a szüleihez, vagy az én szüleimhez, bárhová, csak el innen, ahol nem vár más, csak halál.

Ha végre elengednek a kötelező vizsgálatokról, első dolgom lesz felhívni őt – döntöm el magamban.

Merengésemből Brian zökkent ki, az egyik orvos. Tablettel a kezében lép mellém, amit veszettül taperol.

 – Minden eredmény remek – nyugtázza, majd még néhány heves képernyőérintés után széles vigyorral az arcán zsebébe dugja a kütyüt, és rám bámul. – Persze, ha az egész napos pulzusszámaidat vizsgáljuk, van benne némi kivetni való. Talán egy nyugisabb szakmát kellene választanod, ez mintha kissé stresszelne.

Nevet saját szellemességén, amit én egyáltalán nem találok viccesnek. Komor ábrázattal tépem le magamról a felsőtestemre tapasztott korongokat, odanyögök Briannek egy gyors köszit, aztán otthagyom.

Elhatározom, hogy a szállásom felé veszem az irányt, ahol végre fel tudom venni a kapcsolatot Mirával, de amikor a konténerkomplexumból kilépek, egy szakaszvezetői ruhába öltözött magas nő állja utam.

 – Üdvözlöm, Jaron – köszönt, és felém nyújtja a kezét. – Nick Mars vagyok, a tizenhatos számú szakasz vezetője. – Kezet rázunk. – Fogadja részvétem a társai miatt. Azonban remélem hamar összeszedi magát, hiszen a harcot folytatnunk kell. Mostantól az én szakaszom alatt fog tevékenykedni. Amint összeszedte magát, várom a tizenhatos központban eligazításon. Vagyis tíz perc múlva.

 – Értettem – mondom komoran, majd távozom. Futólépésben közelítem meg a szálláshelyem, hogy még legyen időm felhívni Mirát.

A szálláshelyeket is konténerek sora alakította, csak jóval kisebbek, mint egy lakóház, olyanformák, amiket építkezésekre állítottak fel annak idején irodaként. Nincs benne más egy ágyon, asztalon, széken és egy szekrényen kívül. No meg az ajtó melletti falszakaszba épített tableten kívül. Rögtön ehhez fordulok, és Mirát hívom videóhívással. Kezemmel a hajamba túrok, ami az izzadságtól a homlokomra tapadt, majd mosolyt erőltetve magamra a képernyőre bámulok. De csak magamat látom és azt, hogy nem kapok választ. Megpróbálom bekapcsolni a lakásba felszerelt webkamera közvetítését, hogy megnézzem, hátha éppen csak fürdik, és egyébként minden rendben van vele. Feketeség. Hiába kapcsolódom a közvetítésre, feketeséget mutat, majd másodperceken belül hibát jelez, és „a kapcsolat megszakadt” üzenet piroslik fel előttem. Újra megpróbálom, de továbbra is csak hibát jelez. Ez különös. Sosem volt még probléma a kommunikációval.

A karórám csipog, rápillantok. Az üzenet: Eligazítás 5 perc múlva.

Még egyszer megpróbálkozom egy hívással, majd a webkameraképpel, de mindkét esetben sikertelenül. Idegesen a konténer falára csapok, majd elindulok a tizenhatos központ felé.

***

 – Szeretnék rögtön a tárgyra térni, hiszen az idő sürget minket – harsogja be a székekkel berendezett termet Nick, amint köszönés nélkül, határozottan belép és elindul az emelvény felé. – Először is szeretném bemutatni az új társukat, Jaron Duront, aki a hármas szakasztól került át hozzánk.

Minden szempár rám szegeződik, és az egész termet síri csend szállja meg. Mindannyian tudják, hogy ma az összes társamat elvesztettem, és hogy egy hajszálon múlott a saját életem. Igyekeztem keményen állni a tekinteteket.

 – A hónapok során a hadsereg számos módon próbálta kiirtani az emberiség túlélését fenyegető masszát – folytatta Nick. – A tudósok eszeveszettül kutatnak és fejlesztenek több-kevesebb eredménnyel. Az idő sürget, és ennek hála a fejlődés sebesen megindult, új technológiákkal szállhatunk szembe az ellenséggel, mint például a lézerfegyverekkel, amik igen hatásosnak bizonyultak az eddigi bevetéseink során

Ez mos viccel, ugye? – háborgok magamban. – Csak néhány órája láttam a saját szememmel, hogy szart sem ér a hiper-szuper lézerfegyverük!

 – Szakaszunk eddig a felkészülés fázisában volt, hagyományosnak mondható fegyverekkel gyakorolt, de örömmel jelenthetem be, hogy végre készült elegendő új fegyver, hogy a mi szakaszunk is csatába indulhasson vele – jelentette be Nick, és lelkesedésével éljenzésre és tapsra buzdította a csapatot.

Nem értem, mitől lettek olyan izgatottak. Talán azért, hogy végre ők is a halálukba rohanhatnak?

– A következő napokban megismerkednek az új fegyver működésével, különleges kiképzésbe kezdenek, aminek a végén élesben is a harcmezőre lépnek – folytatta, mire halálos csend telepedett a csapatra.

Ezek még sosem jártak terepen? Végignézek a fiatal arcokon, körülbelül fele arányban lányok-fiúk, és mind csillogó szemmel néz Nickre.

– Nem értem, ha annyira fejlődik a technológia, miért nem küldünk gépeket csatázni? – morgom magam elé, de szerencsére senki nem hallja meg. – Miért nem szerelünk fegyvereket kis drónokra, vagy bánom is én mire, amit küldünk ki terepre magunk helyett? Miért olyan lelkes itt mindenki, hogy az életét kockáztathatja egy láthatóan vesztes csatáért?

 – Két csoportra fogunk oszlani – folytatja Nick. – Azok, akik korábban még nem végeztek terepen éles harci gyakorlatot, az egyes csapatban az új fegyvert kezdik majd megismerni. A többieknek egyelőre más feladatuk lesz, eltérő az eddigiekhez képest. Holnap nagyszabású élő beszédre készül a miniszterelnök az új, Keleti Főhadiszálláson. Rengeteg biztonsági emberre van ott most szükség a lázongások miatt, így a második csapatot oda küldjük át segítségnek.

Az a néhány katona, aki látszólag a második csoportba tartozik, lelkesen összeöklözik és sutyorgásba kezdenek egymással. Valóban különleges lehetőség lehet ez a csatáért oly hűeknek, mint ezek a taknyosok itt.

Ha jók a számításaim, én is ebbe a második csoportba tartozom, ami azért nagyszerű, mert a közös lakásunk Mirával nagyon közel van az Keleti Főhadiszálláshoz. Talán alkalmam nyílik arra, hogy hónapok után végre találkozzak vele. Minden egyes nap bánom, hogy magára kellett hagynom az én egyetlen Mirámat.

 – Jaron, egy szóra – kiált keresztül Nick a zsibongó tömegen, miután mindenki megkapta az utasítást a tabletjére és szétszéledtek. Keresztülvágom magam a lelkes ifjúságon, és Nick elé lépek. – Ha nem lenne egyértelmű magának, a második csoportba tartozik, így holnap reggel a többiekkel együtt indul egy szállítókapszulával a város másik felére.

 – Igen, értettem – mondom neki határozottan.

 – Ez kicsit személyes lesz, de mint szakaszvezető, ismernem kell a csapattagokat, és az aktájukban minden benne van – folytatja, halkabbra véve a szót. – Éppen ezért tudom, hogy lényegében néhány tömbnyire laktak a központtól a barátnőjével, mielőtt elkezdődött ez az egész katasztrófa.

 – Ez valóban így van – mondom és kíváncsian várom, vajon hova akar kilyukadni.

 – Az emberekért tett szolgálatáért, különösen a mai napi történtek után, úgy gondolom, megérdemelné, ha egy éjszakát otthon tölthetne. Vegye ezt köszönetnek mindazért, amit tesz. Egyszemélyes kapszulát jelöltem ki magának huszonnégy órára. Utazzon haza estére, másnap pedig jelentkezzen a megbeszélt időpontban a főhadiszállás kapujánál a többiekkel együtt.

Egyetlen röpke mosoly nélkül fejezi be a mondandóját, és mindezt olyan hűvösen és kötelességtudóan közli, hogy az jut eszembe, nem is ő találta ki, hanem valamelyik felettese, aki egyben a jótevőm is.

 – Köszönöm – felelem hasonló hűvösséggel, de a szívem hevesen ver.

***

Néhány óra múlva, miután részletesen tanulmányoztam a holnap menetrendjét és teendőit, összeszedem a holmimat és használatba veszem a huszonnégy órára kapott szállítókapszulám. Hónapok után végre kilépek saját utcánk aszfaltjára. A széles molyos az arcomról azonban rögtön eltűnik, amint meglátom, mi fogad: a feketeség mindent magába kebelezett. Rátelepedett a kétemeletes sorházra, a fákra, a kerítésekre, a járdára. Az egész feketeség úgy tűnik, mintha folyamatosan mozogna és fény villanna fel a felületén, ami folyamatosan pulzál, piros és fehér fénnyel, de nagyon gyengén. A látványtól földbe gyökerezik a lábam. Itt állok a massza előtt védőfelszerelés és a sisakom nélkül. Ami még inkább megfagyasztja bennem a vért az, hogy a harmadik egység a sorházban, szintén a massza áldozata lett. Ott, ahol laktam. Ahol Mira lakik.

Te jó ég!

Első reakcióként a massza felé lépek arra gondolva, hogy kimenekítem onnan Mirát. Ez persze öngyilkosság, így megtorpanok. Aztán nagy nehezen rájövök, hogy menekülnöm kellene. A massza azonban a saját magában folytatott enyhe kavargáson és mocorgáson kívül mozdulatlan. Csak néhány lépésre állok tőle, mégsem indul el felém.

Magam sem tudom, honnan szedek ennyi bátorságot, de megközelítem a feketeség amorf szélét. Leguggolok elé, hogy közelebbről is megfigyeljem. Nem is teljesen fekete. Olyan, mintha egy fekete fonalhálózat kisebb-nagyobb buborékokat fonna körül, amiben halovány, mégis színesnek mondható folyadék kavarog.

Undorító? Nem mondanám. Különös, szinte földön túli. Vajon mi ez az izé? Nyilván él, hiszen mozog, és támad bennünket. Most miért nem támad meg engem?

Ekkor éles sikítást hallok, és húsz méterre tőlem felágaskodik a massza egy része, mire én azonnal felpattanok és elhátrálok. Amilyen gyorsan kinyúlt a fekete kéz, olyan gyorsan vissza is tér nyugalmi állapotába. Még egy kétségbeesett pillantást vetek a harmadik házra, hátha megpillantom az élet bármilyen jelét, de a ház körvonalát látom csupán.

Könnyeimmel küszködve visszaszaladok a kapszulába, hogy elmenjek innen bárhova, csak el, minél távolabb a masszától. Megpróbálok visszatérni a bázisra, de a kapszula megtagadja a parancsot. Nagyszerű. Nyomkodom a kijelzőt, mint egy örült, mire előjön egy útiterv: Bázisról Bedras utca, Bedras utcáról a Keleti Főhadiszállás, és ennyi. Hát persze, nyilván nem akarták, hogy csak úgy kóvályogjak, esetleg megszökjek.

Nincs más választásom, mint a főhadiszállásra utazni és abban reménykedni, hogy már ma este fogadnak, na meg abban, hogy Mira el tudott menekülni otthonról, mielőtt a gomba mindent bekebelezett.

***

Amint újra kilépek a kapszulából, egyenesen a főhadiszállás kapuja előtt, két fegyver csöve irányul a fejemnek. Felemelem kezeimet jelezve, hogy nem akarok ártani senkinek.

 – Kérem, Jaron Duron vagyok, a Nyugati Bázis tizenhatodik szakaszának katonája – mondom magamra erőltetett higgadtsággal. – Holnap kellett volna érkeznem a kisegítő biztonsági csapattal együtt, csak történt egy kis… malőr, így hamarabb érkeztem – folytatom, de még mindig a fegyverek csövével kell farkasszemet néznem.

 – Nyújtsa felénk a kezét, amelyiken az óra van, hogy azonosítani tudjuk magát – hallom az utasítást, aminek készséggel eleget is teszek. Az egyik őr egy kisméretű készüléket érint az órához, majd megnézi a műszer kijelzőjét. – Igazat mond, valóban ő az, és csak holnap kellene érkeznie.

 – Ahogy mondom, a dolgok nem terv szerint alakultak, és hamarabb kellett jönnöm – magyarázom. – Remélem, egy éjszakára el tudnak szállásolni, és nem kell itt a kapszulában aludnom.

 – Jöjjön, beszélünk a biztonsági főnökkel, ő majd megmondja, mi legyen magával – közli az egyik őr roppant barátságtalanul, de legalább leeresztik a puskát és elindulnak befelé a kapun. Valószínűleg a sisakjukba épített szenzorokkal már leellenőrizték, hogy nincs nálam fegyver.

Eddig nem is volt időm a főhadiszállásra pillantani, de amint a bejárat felé haladunk és felnézek rá, leesik az állam. Nem is az építészeti szépsége miatt, ugyanis nincs benne semmi különös, csupán arról van szó, hogy ebben a harci állapotban, amiben hónapok óta élünk, egy, a Nyugati Bázishoz hasonló raktárvárost képzeltem el. Itt azonban egy tippre száz méter magas vasbeton monstrum áll. Vajon hány emelet lehet benne?

Az előtérbe belépve még inkább elámulok. Amik az egyes szinteken kívülről ablakoknak tűntek, csak látszat volt. Az egész belső tér egy hatalmas, vagy tíz emelt magas üres tér volt, az átellenes oldalon üveglifttel. A sok apró ablak mind meg van világítva a sötétében, különös pixeles hatást keltve innen lentről. A valódi szintek tehát odafent kezdődnek. Vajon a masszától félve építették ilyen magasra? És egyáltalán, hogy hozták össze ennyi idő alatt, mikor azelőtt egy szimpla útépítés is hónapokig tartott?

A bejárattól néhány lépésre ellenőrző kapukon megyünk keresztül, ahol az őr átad egy társának.

 – Jaron Duron, elvileg holnap kellett volna érkeznie – magyarázza. – Vidd fel a biztonsági főnökhöz, ott majd megtárgyalják a sorsát.

Megtárgyalják a sorsomat, mintha élet-halálról kellene dönteniük?

Egyenesen az üveglifthez megyünk, majd fel az első emeletre, ami persze jóval magasabban van, mint egy hagyományos első emelet. A folyosó roppant puritán, minden hófehér és steril. Végigmegyünk rajta, néhány másik folyosó keresztezi merőlegesen. Körülbelül az épület feléhez közelíthetünk, amikor a folyósó ívesen körbeindul egy kerek helyiség körül. Az őr annak ajtaja melletti gomhoz érinti kezét, mire az kinyílik. Itt szó nélkül átad egy másik embernek, és visszaindul eredeti posztjára.

 – Üdvözlöm, Jaron – üdvözöl egy köpcös férfi, felém nyújtva kezét. Ma majdnem mindenki tudja, ki vagyok. Felengedek és elfogadom a gesztust. – Elnézést a kellemetlenségért, ami a kapunál fogadta önt. Matt Lignirelli vagyok, a Keleti Főhadiszállás biztonsági vezetője. Mialatt felért, utánanéztünk a helyzetének, és a bázisról tisztázták magát, bár ott sem értették, miért jött már ma ide.

 – Sajnos az eredeti terv meghiúsult, a kapszulába pedig előre be volt táplálva az úti cél, így kénytelen voltam rögtön idejönni – magyarázom.

 – Persze, értem – mondja, de látszik, hogy nem érti és nem is akarja tudni, mi történt.

– Hát, ha így alakultak a dolgok, a vezetői szinten tudunk biztosítani magának egy szobát, ahol aludhat. – Felém nyújt egy kék színű kártyát. – Ennek segítségével tud közlekedni a lifttel, illetve kinyitni az ajtókat. Második szintű hozzáférést kap, amivel a biztonsági szinten és a vezetői szinten tud mozogni. Erre holnap úgyis szüksége lesz, de azért arra kérem, ma ne nagyon kószáljon el.

 – Értem – mondom, de rögtön fejembe veszem a kérdést, vajon mi található még ebben az épületben a biztonsági és a vezetői részlegen kívül, ahova nem mehetek be.

 – A szobájában lévő tabletről tud tájékozódni, mit merre talál, de holnap úgyis részt vesz egy eligazításon – teszi hozzá sietősen, és látom rajta, hogy igazán szeretné, ha végre véget érne a napja. – Az őr elkíséri magát a szobához… És hát, jó éjszakát kívánok.

Kinyitja az ajtót, aminek a másik oldalán ott vár rám az említett őr.

 – Jó éjszakát – mondom, és követem az őrt vissza a lifthez.

Hát ez könnyebben ment, mint gondoltam. Áldás, hogy ilyen fejlett a kommunikáció.

A liftbe beszállva nyugodtabban szemügyre tudom venni a nyomógombok mellett jelölt szintek listáját. A biztonsági szinteket a kutató szintek követik, és csak azután jönnek a vezetői részlegek. Vajon mit kutathatnak ebben az épületben? Itt fejlesztik ki azokat a hiper-szuper fegyvereket, amikkel aztán öngyilkosságba küldenek bennünket?

A következő biztonsági emeleten megáll a lift, és beszáll mellénk egy fehér köpenyes, csapzott, ősz hajú öregember. Einstenre emlékeztet. Nem is köszön nekünk, csak mellénk áll, és idegesen vakargatja amúgy is kócos frizuráját. Megnyomja az egyik kutatói szint gombját. Aztán fájdalmasan felnyög, és megnyomja az alatta levőt is. Nincs csúcsformában a kisöreg – állapítom meg magamban.

 – Miért nem használja a másik liftet, öreg? – kérdi gorombán az őr.

 – Hát ez éppen jött – mondja az zavartan.

 – Nem ez a protokoll – veti oda szigorúan az őr, de aztán annyiban hagyja a dolgot.

Az első kutató szinten megáll a lift, és az idegen szórakozottan kilép, hányaveti módon felénk int, így köszönve el. Aztán a következő kutató emeleten is megáll a lift. A liftajtó kinyílik, de senki nem száll be. A látványtól azonban elkerekedik a szemem: néhány védőruházatba öltözött fazon kórházi ágyon tol egy teljesen fekete masszába burkolt embert, aki különféle műszerekhez van kötve. És él. Ezt a csapatot követi egy hasonló alakulat, csak az általuk vitt nőt még nem lepte be teljesen a feketeség, nem is látszik a karján kívül máshol. Megnézem az arcát…

Az ereimben megfagy a vér, valósággal megszédülök.

Ez Mira!

Mira fekszik ott a kórházi ágyon öntudatlanul, infúzióhoz és műszerekhez kötve. A monitor egyenletes szívverést jelez.

Az őr igyekszik az ajtózáró gombót megnyomni, de már mindent láttam. Mégis inkább úgy teszek, mintha ennek az egésznek semmi jelentősége nem lenne. A szintekre pillantok – második kutatói szint. Ezt meg kell jegyeznem és vissza kell jönnöm ide. Mielőtt pontosan megfigyelhetném, hová viszik Mirát, a lift ajtaja bezáródik, és megindulunk tovább felfelé. Persze az én kártyámmal nem tudok majd visszajönni ide, de meg kell oldanom, bármi áron.

 – Maga bármelyik szintre fel tud menni? – kérdezem az őrt, mire az bizalmatlanul rám pillant.

 –  Persze, de miért érdekli ez magát? – kérdi.

 – Nem volt veszélyes az előbbi hely?

 – Nem kell aggódni, a massza csak érintéssel fertőz az épületben. Már a bejáratnál átjöttünk egy fertőtlenítő cellán, a szellőzőrendszer pedig eltávolítja a spórákat, ha felbukkannának – feleli unottan, de idegességében megrázza a vállát.

Az övéről lelógó kártyára pillantok, ami piros színű. Megforgatom a kezemben a kék kártyámat, és arra gondolok, hogy leütöm az őrt, kicserélem a pirosra, visszamegyek és megkeresem Mirát. Mire felocsúdok már felérünk a szintünkre.

 – Egyenesen a folyosó végén, ötszázhatos szoba – közli barátságtalanul az őr. – Meg fogja találni egyedül is.

Addig habozok, míg az ajtó elkezd bezáródni, erre az őr a nyitógombra tenyerel. Oldalán himbálózik a csábító piros kártya.

– Mire vár még? – förmed rám, mire zavartan kilépek a liftből. Nem mertem meglépni a dolgot. Idegesen a hajamba túrok és körbepillantok az üres folyosón. Most mitévő legyek?

A lift mellett egy másik felvonó is van, idehívom azt a kártyámmal. Egy perc telik el, mire megérkezik. Belépek és megnyomom a második kutatószintet, de az ajtó nyitva marad és a kijelző pirosan villog: nincs jogosultsága. Kétségbeesésemben még egyszer megpróbálom megnyomni, de a helyzet változatlan.

Dühösen újra kilépek a folyosóra, és elindulok a szobám felé. A gondolataim egyre Mira körül járnak. Elérzékenyülök, ahogy kezdem egyre inkább elveszíteni a fejemet. A régi szép időkre gondolok, ahogy megismerkedtünk, ahogy járni kezdtünk. A rengeteg közös programra és a szeretetre, nyugalomra, ami a kapcsolatunkat jellemezte. Terveztük, hogy veszünk egy saját házat egy kisvárosban, vagy akár vidéken. Családot akartunk alapítani. Együtt akartuk leélni a hátralévő életünket. Mira csodaszép arca jelenik meg lelkiszemeim előtt, hatalmas, gesztenyebarna szeme, ami mindig békességgel töltött el, ahányszor csak belepillantottam.

Az egyik keresztező folyosón egy takarító bukkan fel, óvatlanul nekikoccanok, annyira elmerülök a Mira körülött forgó gondolataimban.

 – Elnézést – mondom zavartan.

 – Ugyan, semmi gond, de tessék jobban odafigyelni – csicsergi a hófehér kezeslábast viselő fiatal srác, és lehajol, hogy felszedje a kis kocsijáról leesett takarítószereket. Ekkor a legfelső tálcán megpillantom a pirosló kártyalapot. A srác még mindig túloldalon hajlong, én pedig gondolkodás nélkül felkapom a kártyát és a zsebembe csúsztatom.

 – Igen, bocsánat – mondom még egyszer. – Szép estét kívánok.

Visszasietek a lifthez, és reménykedem benne, hogy csak később veszi észre a kártyája hiányát. Hozzáérintem a hívóhoz, a liftajtó azonnal kinyílt. Belépek, és bizakodva újra megnyomom a második kutató szint gombot.

A kijelző zöldre vált, az ajtó bezárul, és a lift megindul lefelé.

***

Rohadtul nincs tervem és fogalmam sincs, mi vár ott rám. Annyi eszem sem volt, hogy előbb tanulmányozzam az épület alaprajzát. Mondjuk időm sem volt rá, és az eddig tapasztaltak alapján elég szabályosnak tűnik az egész, egymást merőlegesen keresztező folyosókkal, néhány szinten kör alakú központi helyiséggel.

Fegyverem sincs, amivel megvédhetném magam, vagy támadhatnék. Mondjuk kit? Az olyanféle szórakozott öregembereket, akik teljesen véletlenül rossz szintet nyomnak meg? Mekkora mázli kellett hozzá, hogy éppen akkor járjon arra, amikor én, és éppen akkor vigyék ott Mirát, amikor véletlenül megálltunk? Annyira valószerűtlennek tűnik az egész.

Nincs időm gondolkozni, a liftajtó kinyílik. Üres folyosóra lépek, és határozottan elindulok arra, amerre a védőruhások indultak, amikor láttam őket. Megpróbálok egy hihető sztorit kitalálni, hogy ki vagyok és mit akarok itt, ha véletlenül összefutok valakivel, de annyira izgatott vagyok, hogy semmi épkézláb ötlet nem jut az eszembe.

Elérek az első keresztirányú folyosóra. Sehol senki. Haladok tovább, és ajtó nélküli szobákra bukkanok, amik egymást követik végig. Mindegyik elég apró, egyetlen kórházi ággyal és egy asztalsorral, számítógéppel a túlsó végén, meg orvosi felszerelésekkel. Az első két szoba üres, de a harmadikban fekszik valaki az ágyon. Egy félig fekete massza borította női alakot látok, öntudatlanul, mellette az asztalnál egy védőruhás vadul veri a klaviatúrát, szerencsére nekem háttal, így nem lát meg. Gyorsan az ajtónyílás túloldalára lépek. A folyosó másik oldalán szintén üres szobák sorakoznak.

Ekkor hangokat hallok a következő keresztirányú folyosóról. Átszaladok az egyik szemközti üres szobába, és belépek a nyíláson, megbújva a fal takarásában. Újabb csapat védőruhás érkezik egy kórházi ággyal; remélem, nem ezt a szobát fogják választani.

 – Nem volt szerencséje – nyugtázza közömbösen egy hang.

 – Nem – ért egyet egy másik. – De előrehaladást mutatott. Alig múlott egy hajszálon.

 – Azért ez elhamarkodott következtetés, hiszen végtére is meghalt – mondja a másik. Kilesek a rejtekemből, és a kórházi ágyon egy fehér zsákot látok. Valószínűleg egy hulla. A két védőruhás ember, akikhez a hang tartozott, elvonul a folyosó végéig, amerről jöttem, majd befordulnak.

Újra kilépek, és tudom, hogy végig kell néznem az összes szobát, mert az egyikben ott fekszik Mira. Talán még él és eszméleténél van. Gyors léptekkel járok szobáról szobára, abban reménykedve, hogy a nagyrészük üres, vagy ott fekszik Mira.

Szerencsém van, az egész szint majdnem üres, leszámítva a haldoklókat. Már éppen a folyosó végére érek, elveszítve a reményt, hogy újra láthatom Mirát, mikor végre – alig hiszem el – meglátom őt békésen aludni az egyik szobában. Úgy látom, nincs mellette senki, azonnal belépek és odaszaladok az ágya mellé.

A monitor továbbra is egyenletes szívverésről tanúskodik, Mira mellkasa megnyugtatóan emelkedik és süllyed. Jobb karját már teljesen beborítja a fekete massza, talán még jobban, mint legelőször megláttam. Nem merek hozzáérni. Szemem megtelik könnyel, és egy pillanatra teljesen megfeledkezem magamról. Egyszer csak azt veszem észre, hogy az a szórakozott öregember, aki ma lényegében elvezetett Mirához, mellettem áll.

 – Nagyon, nagyon sajnálom szegény teremtést – mondja, mire összerezzenek. Aztán azonnal kapcsolok, mögé lépek, és erős, határozott mozdulattal hátracsavarom egyik karját, míg a másikat a mellkasommal szorosan a testéhez lapítom.

 – Csak semmi hangoskodás – figyelmeztetem, és szorítok a fogásomon.

 – Nyugalom fiam – mondja teljesen higgadtan. – Nem fogok kiabálni.

 – Miért nem? – kérdezem meglepetten.

 – Úgyse fogsz te bántani, látszik rajtad – mondja határozottan. Ez az ember vagy tud valamit, vagy teljesen őrült. Hagyok neki egy kis időt a szorításomban, hogy megmagyarázza. – Te vagy Jaron Duran, a tizenhatos szakasz friss tagja, aki délelőtt elveszítette az egész csapatát, most pedig rájött, hogy a szerelmét.

Elképedve kicsit lazítok a szorításon.

 – Honnan tudja ezt? – kérdezem remegő ajkakkal.

 – Jack vagyok, én viszem a kutató osztályt itt a főhadiszálláson, mindenről tudnom kell, ami az épületben történik – magyarázza, és a végén őrült módjára felkuncog.

 – Ez nem magyarázza azt, honnan tudja, hogy ismerem őt – közlöm, és Mirára nézek. Nagyot nyelek az újfent megdöbbentő látványtól. Ez alatt a pár perc alatt továbbterjedt rajta a feketeség.

 – Ezt tudjuk be egy bolondos vénember kotnyeleskedésének – hallom megint az őrült kuncogást. – Kérlek, Jaron, engedj el. Nem azért vezettelek ide, hogy bajba kerülj.

Némi habozás után elengedem. Rögtön az ágy túloldalára lép, letelepszik a számítógép elé, aztán grafikonokat és táblázatokat tölt be, amiket elmélyülten tanulmányoz.

 – Ha maga vezetett ide, adhatott volna egy kártyát, vagy elintézhette volna, hogy magához kerüljek – mondom neki szemrehányóan.

 – Ugyan, nekem is vannak limitjeim! Nyúlj csak a nadrágodba – mondja nevetve, mire újfent elképedve nézek rá. – A zsebedbe – teszi hozzá.

Mindkét zsebembe benyúlok, és az egyikben rátapintok egy vékony tárgyra. Előveszem, és egy piros színű kártyát látok.

– Akkor csúsztattam a zsebedbe, amikor a liftben voltunk. Különben, hogy jutottál volna ide? – kérdezi értetlenül, de nem is érdekli a válasz, visszanéz a monitorra.

 – Na jó, az egészet nem értem, de mi történik Mirával? És miért vannak itt ezek az emberek?

 – Nem gondolod, mekkora szerencse kellett hozzá, hogy éppen a te szakaszod tagjai halljanak meg egytől-egyig egy bevetés során, és egy olyan helyre kerülj át, ahol újra találkozhatsz a kedveseddel? – kérdezi az első kérdésemre válaszolva, amit nem is tettem fel.

 – Nem nevezném szerencsének – jegyzem meg.

 – Éppen te kerülj a biztonságiak közé, aki eredendően ellenzi a háborúskodást, aki eleve be sem akart állni katonának, de kötelező volt és nem látott más menekülőutat? – folytatja, nem törődve ellenkezésemmel. – Akinek így lehetősége van beférkőzni a vezetők közé és véget vetni ennek a szörnyűségnek?

 – Maga mégis miről beszél?

Az öreg felém fordul.

 – Nem véletlenül lázong a nép – mondja szomorúan. – Mármint azok, akik még nem mentek el innen. Meg akarják dönteni a vezetőséget. Véget akarnak vetni ennek a haszontalan öngyilkosságnak, hiszen ez konkrétan öngyilkosság. Semmilyen emberi technológiával nem tudjuk elpusztítani ezt a lényt. Nincs ellenszerünk arra, ha megfertőződsz. A kormány mégis harcba kényszeríti a fiatalokat, ahelyett, hogy menekülnének.

 – Mégis hova menekülhetnénk? Ez a gomba mindent elpusztít, ami az útjába kerül.

 – Elpusztít… – mereng szavaimon az öreg. – Ki hogyan vélekedik. Hiszen látod, itt vagyunk a massza mellett, szabadon ki-be járkálnak az emberek, és nem történik semmi. És ne mondd, hogy egyetértesz a vezetéssel, mert tudom, hogy nem. A kormány sokkal többet tehetne az emberekért, evakuálhatná a várost, befektethetne az űrkutatásba. Ha hiszed, ha nem, lényegében már készek lennénk kolóniákat kiküldeni az űrbe egy új élet reményében.

 – Nem az Interstellarban élünk – figyelmeztetem magam is megőrülve a helyzettől, de Jack figyelmen kívül hagyja a megjegyzésem.

 – Ehelyett a halálba küld mindenkit, és miért? Mert ki akar pusztítani valamit, amit nem ért – mondja csüggedten. – Amiről fogalma sincs, micsoda, hogyan került ide, és látszólag megöl mindent, miközben…

Nem fejezi be, rám mered.

 – Miközben? – kérdem, de nem válaszol. Ekkor veszem észre, hogy a szeme fehérje elszürkült. Összevont szemöldökkel meredek rá.

 – Ezt úgysem fogod megérteni, míg át nem éled, vagy legalábbis nekem nem fogsz hinni. – Ekkor újra visszafordul az asztalhoz, és a felszereléssel babrál. – Próbálják megértetni, de az emberi test túl gyenge ahhoz, hogy sikerüljön nekik.

 – Mi a jó ördögről beszél maga? – emelem fel a hangom, de időm sincs reagálni, megfordul, és egy átlátszó folyadékkal telt injekcióstűt csatlakoztat az infúzióhoz, majd beleereszti a tartalmát. Felcsattanok. – Most mit tett? Mit adott be neki?

 – Hamarosan felébred, és elmagyarázza neked – mondja mosolyogva, de aztán megtántorodik, és kénytelen visszaülni a székébe. Odalépek hozzá, hogy megragadjam a vállánál fogva és értelmet rázzak belé, de megállít. – Most már nem érhetsz hozzám. Szükségünk van rád közvetítőként. A kormány mindent eltitkol, de mindhiába.

 – Jaron? – hallom Mira gyenge hangját, és rögön odalépek hozzá, de nem merem megérinteni a fekete massza miatt. – Hát eljöttél hozzám?

 – Persze, visszajöttem, itt vagyok – mondom neki meghatódva.

 – Mira, kérlek, nincs sok időnk – közli az öreg. Ekkor látom meg, hogy az ő bőrén is megjelent a feketeség. Te jó ég, bele se gondoltam, mennyire felelőtlenség ezt a kutató bázist csak úgy a szintek közé vegyíteni. – Jaronnak kell átadnia az üzenetet.

 – De így őt is elérhetik – mondja gyengén Mira.

 – Ne aggódj, itt biztonságban van, amíg nem érint meg minket – nyugtatja meg.

 – Hiszen magát megérintettem – mondom Jackre bámulva.

 – Pár perce még nem volt ennek jelentősége.

 – Jaron, figyelj rám. – Mira rám néz, arca eltorzul a fájdalomtól és nehezen lélegzik. Könnycsepp csordul végig az arcán, amire már kezd felkúszni a fekete szövet. – Nagyon szeretlek… Nem kell félned, én hamarosan egy jobb helyre kerülök. A paradicsomba, így neveztem el.

 – Nem, Mira, nem fogsz… – vágom rá, de nem tudom kimondani a nyilvánvalót.

 – Nem, valóban nem fogok meghalni. – Hangján hallom, hogy fájdalmai vannak. – Ez a feketeség… Ők nem bántanak minket, hanem megmentenek.

 – Miről beszélsz?

 – Ez a massza, ez az entitás egy messzi galaxisból azért jött a Földre, hogy megmentsen minket. Földünk pusztulásra van ítélve, de ők megtaláltak minket és meg akarnak menteni. Elvisznek minket a paradicsomba.

 – Mira…

 – Higgy nekem, Jaron. Annyira gyönyörű! – mondja, és néhány pillanatra a távolba mered. – Megmutatja nekünk, milyen náluk az élet. Nem emberi élet, nem fizikai életről van szó. Ez annál sokkal több. Csak békességet és szeretetet látok, Jaron, ahol mindannyian együtt tudunk élni. Ahol nincsenek betegségek és ellenségeskedés. Egy jobb világ.

 – Mira, ez őrültség.

 – Nem az! – üvölt rám, de mintha két hang szólalna meg egyszerre. Feláll a szőr a hátamon. – A fizikai testünkre ott nincs szükségünk, csak a tudatunkat viszik. Ez a hálózat… Ezek ők. Élőlények, akik fizikailag ezt a formát vették fel, hogy kapcsolatba tudjanak lépni velünk.

Felém nyújtja a kezét, mire elhátrálok.

 –  Lehetetlen… – habogom, miközben a vibráló, halovány színes buborékokra gondolok, amit az utcánkban láttam, és megpróbálom tudatánál lévő élőlényként elképzelni.

 – Nézd ezeket az adatokat – szól az öreg. – Ezek az elektromos jelek mind ők.

A monitorra mutat, a képernyőn egy cikk-cakkozó grafikont látok, ami nekem azon kívül nem mond semmit, hogy cikk-cakkozik.

 – Nincs több időm, indulnom kell – mondja Mira. – Mondd el mindenkinek, hogy nincs mitől félni. Szeretlek, Jaron, és várlak a paradicsomban.

Nem veszi le rólam a tekintetét, miközben a feketeség teljesen elborítja a testét, majd mozdulatlanságba fagy.

Kővé dermedten bámulom Mirát, illetve az ember alakú fekete masszát, ami alatt valahol ott van a teste. Összeszorul a torkom.

Én őrültem meg, vagy mindenki más körülöttem?

 – A kormány annyira ragaszkodik a földhöz, de leginkább saját magához, a megszerzett javaikhoz, a hatalmához, hogy egyszerűen képtelen elfogadni azt, hogy egy másik civilizáció jelent meg a bolygón a sajátján kívül – mondja az öreg. – Segítened kell, Jaron. Neked kell ennek az új fajnak a hangja lenned. Én már öreg vagyok az ilyesmihez.

 – Épp most halt meg a bartánőm.

 – Mira nem halt meg, hanem elutazott – magyarázza Jack. – Nem mondom, én magam sem értem, miért nem választották a kommunikáció egy emberibb módját, de attól tartok, akkor is ugyanitt tartanánk.

A következő pillanatban elhomályosul előttem a világ és Jack hangja elgyengül, de csak néhány másodpercre, majd újra élesedik.

Úgy érzem, a Földön vagyok, csak mintha előre utaztam volna az időben jó pár évet, esetleg évszázadot, évezredet. Kétségbeejtő, amit látok: kopárság és szárazság, a nap égetően perzsel. Ami leginkább borzasztó, hogy az emberek félnek, éheznek, és a föld mélyén élnek, mint a vakondok.

Visszakerülök a fehér szobába Jack és Mira mellé. Beleszédülök az utazásba, majd azonnal elfehéredek. Magam elé emelem mindkét karom, és felhúzom pulóverem ujját, a bőrömet vizsgálom. Jackkel egyszerre pillantjuk meg az apró fekete foltot a könyökhajlatomnál.

 – Elkéstünk – sóhajt Jack. – Úgy tűnik, te már nem tudsz segíteni, de semmi gond, egy emberrel több kerülhet a megmentettek listájára.

Rám mosolyog, de nem érdekel, mert annyira erőteljes érzelmeket éltem át az iménti néhány másodpercben, hogy még mindig szédülök tőle. Ám az utazás nem ér véget. A következő néhány pillanatban lényegében egy felgyorsított filmet látok magam előtt a Föld pusztulásáról.

Üresnek és elveszettnek érzem magam. Vége mindennek, amit valaha felépítettünk, vége az állatoknak, az emberi civilizációnak.

Újra szédülten térek vissza a valóságba, meg kell kapaszkodnom az ágytámlában, hogy ne essek el.

 – Most már neked is megmutatják, mi vár a Földre – közli Jack, arcán továbbra is levakarhatatlan mosoly ragyog. – Nemsokára az is megmutatják, mi vár rád náluk, az ő világukban a földi pusztulás helyett.

A következő pillanatban megint elhomályosul, forog velem a szoba. A földre vetődöm.

Egy kedves falu szélére kerülök, amit sűrű, élénkzöld erdő kerít be. Tele van az utca vidám emberekkel, egymással trécselnek, ki-ki biciklivel halad célja felé, a gyerekek játszanak. Nem is embereket látok, hanem ember alakú színfoltokat. Sőt, valójában nem látok semmit, hanem mintha egy impresszionista festmény kelne életre a szemem előtt. Inkább érzékelek, mint látok. Megmagyarázhatatlan érzés.

Az egyik emberhez hasonlító színfolt felém indul, mire olyan mértékű békesség fut keresztül rajtam, hogy beleborzongok. Mira közeledik felém. Érzem. Utána akarok menni, én is ebben az álomvilágban szeretnék élni…

 Igaza volt, és persze Jacknek is. Ez a kis bepillantás bőven elegendő volt ahhoz, hogy rádöbbenjek erre. Ezek a lények először kiismertek és utána olyan érzésekkel bombáztak, ami számomra a leginkább fontos.

 – Talán még nem késő – mondom Jacknek, és halványan körvonalazódik egy kétségbeesett terv a fejemben. – Melyik szinten vannak most a vezetők?

 – A miniszterelnökre gondolsz? – kérdi Jack.

 – Többek közt.

 – A legfelső szinten, valószínűleg a központi teremben készül a holnapra.

 – Talán még tehetünk valamit – mondom kurtán, majd faképnél hagyom, és a lift felé futok.

***

    Legfelső szint, újabb ismeretlen terep.

Sietve közelítem meg a liftet, attól félve, hogy egy ismét egy látomásos utazásra invitálnak az állítólagos megmentőink. Felfelé jövet folyamatosan ellenőriztem a fekete foltot, de egyelőre nem nőtt. Érdekes módon nem féltem. Attól inkább tartottam, hogy valaki megállít útközben és egyszerűen lepuffant. Akkor mi lesz? Vajon akkor is eljuthatok az áhított álomvilágomba, amiben olyan hirtelen elkezdtem hinni?

A karomra pillantok, a lassan terjedő feketeségre. Olyan, mintha vékony, selyemszerű anyaggal vonnák be. Megérintem a mutatóujjammal, mire a feketeség ragacsosan megnyúlik, és most már az ujjamon is ott van. Nem érzek semmit fizikailag. Mintha csak a bőrömhöz értem volna.

Mi van, ha ez az egész csak az őrület, amit ez az idegen anyag okoz? Tévképzetekbe ringat, hogy a halálunk előtt még kellemesen érezzük magunkat, és aztán mindennek vége. Nem vár más, csak a hűvös föld. Amint kinyílik a liftajtó, megtorpanok. Meggondolom magam. Rohadt nagy felelőtlenség szándékosan megfertőzni másokat.

Ekkor újra megjelennek előttem a meleg színfoltok és a békesség. Az imént érzett kétségnek nyoma veszik. Kellemes tavaszi szellő simítja az arcom… és egy kéz. Egy emberi kéz, ami rettentő puhán, óvatosan érint.

Aztán a nyitott liftajtón kifele bámulok a legfelső szinten. Ezen a folyosón nagy a nyüzsgés, első pillanatban le is dermedek. Aztán mégis mindenre elszántan nekiindulok, egyenesen a kör alakú terem felé, ahol számításaim szerint megtalálom az elnököt és egyszerűen megérintem. Megfertőződik, és ő is látni fogja azt, amit én. Ő is át fogja végre élni azt a csodás érzést. Meg fogja változtatni az álláspontját, visszavonulót fúj és hagyja, hogy végre megmentsenek minket. Egyszerű, hatékony terv. A röpke utazásom után úgy érzem, bármit meg tudok tenni.

Mázlim is van, hiszen akkora a sürgés-forgás, hogy senkit nem érdekel egy melegítőruhába öltözött fazon, amint sietős léptekkel halad végig a folyosón. Elvegyülök a forgatagban. Könnyűszerrel eljutok a központi teremig, előveszem a kártyám, nyílik az ajtó.

Odabent nagyobb a zsivaj, mint a folyosón, még könnyebben vegyülök el. Tágas terembe lépek, amiben látszólag szabálytalanságban állnak az íróasztalok és székek. Középen hosszú asztal húzódik, előtte számos kamerával és lámpával. A középső szék előtt ácsorog a miniszter, kezében papírral, azt olvassa.

Gyors léptekkel megindulok felé. Aki az utamba kerül, azt kikerülöm vagy odébb lököm.

A karomon már végigterjedt a feketeség. Lejjebb ráncigálom pulóverem ujját, nehogy kiszúrja valaki. Próbálok a légzésemre fókuszálni, de egyre nehezebben tudok koncentrálni az engem körülvevő, valóságra. Nem létező képek tolulnak a szemem elé, és a legkülönfélébb érzések öntenek el.

A való világ és a szép új világ összemosódik. A fel-alá rohangáló, kosztümös és öltönyös alakok a következő pillanatban már futkorászó, kacarászó gyerekek. Az asztalok helyében gyönyörű virágágyások villannak fel.

Megborzongok, és önkéntelen mozgásokat teszek a kezemmel.

Mira újra feltűnik, egyenesen előttem áll. Aztán az arca egy mogorva, szoros kontyot viselő nő arcává változik át.

 – Maga meg kicsoda, és mit keres itt? – hallom a kérdést felőle, de figyelmen kiívül hagyom, és megkerülve őt gyorsítok a lépteimen. – Magának nem lenne szabad itt lennie!

 Kiáltva indul utánam, de már nagyon közel járok a miniszterelnökhöz.

Egy lépés, meg még egy… Összpontosíts, Jaron!

Mira újra felém nyújtja a kezét, egy másik világban van, de hallom a hangját.

 – Végre utánam jöttél – mondja végtelen örömmel.

 – Álljon meg, hé! – hallom a nyomomban loholó kosztümös nőt.

Kinyújtom a kezem – már a kézfejemet is beborította a fekete massza. Nagyszerű.

Végre elérem a minisztert, háttal áll nekem és a papírjait bújja.

Megragadom a csuklóját, ő a kezemre néz, majd ijedten ellök magától és eltávolodik tőlem.

A földre esek, de olyan, mintha ez a zuhanás soha nem érne véget.

 – Miniszterelnök úr… – hebegi a kosztümös nő, de ekkor már mindenkinek feltűnik körülöttünk, hogy a massza beférkőzött a terembe.

Egyszeriben kitör a pánik, de én már messze járok. A következő pillanatban teljesen megszűnik a kapcsolat köztem és az eddig ismert világom között, minden elsötétül. Csak remélni tudom, hogy a sebtében kitalált csodás tervem jól sült el.

***

    Amint kinyitom a szemem, Mira óriási, örömöt sugárzó barna szemét látom, de csak homályosan. Az arcomhoz ér, érintése kellemesen megborzongat.

 – Ez hogyan lehetséges? Meghaltam? – kérdezem, gondolkodás nélkül magamhoz ölelve apró testét. – Azt mondtad, ez a világ nem fizikai…

Körbe nézek, egyre élesebbé válik az a zöldellő táj, az apró házak és a távolban fel-fel tűnő emberek. A korábban festményként látott világ megelevenedik előttem.

 – Valóban, mindez, amit látsz, amit érzel – lelkendezik –, mindez szellemi síkon él. Félelem, és minden egyéb rossz nélkül. Gondolj csak a pókokra, hogy irtóztál tőlük! Gondolj most egy óriási, szőrös pókra. Ugye, hogy nem is rettegsz tőle?

Lelki szemeim előtt megjelenik egy nagy, szőrös pók, ami lomhán halad el mellettünk, ránk se hederítve. Ám nem gőzölök be a látványától, sőt, mi több, közömbösen figyelem, ahogy a dolgára cammog, majd beleveszik a semmibe.

 – És a Föld? – kérdezem. – Az otthonunk…

 – Már ez az otthonunk – vágja rá Mira. – A Föld sajnos menthetetlen volt. Az, amit láttál, tíz év múlva bekövetkezik.

Hangjában egyáltalán nem cseng szomorúság, és én sem érzek szomorúságot. Egyre csak csodálom a lenyűgöző tájat, amiben szinte minden pillanatban valami újat fedezek fel. A távolban víz csobogását hallom, és a fák közé fokuszálva egy vízesést fedezek fel.

– És most mi lesz? – hebegem.

– Most elkezdhetjük végre a közös életünket, ahogy csak elképzeljük. – Mira és megszorítja a kezem. – Itt egy másként telik az idő, én már az új otthonunkat is elképzeltem.

 – Elképzelted? – kérdem értetlenül, de követem, amerre húz.

 – El bizony. Te is elképzelhetsz bármit – mondja lelkesen. – Mindig vágytál egy piros Vespára. Képzeld el, ahogy ott áll a kapunk előtt.

Egy mézeskalácsszerű házra mutat. Odanézek, és akkor felpiroslik valami előtte, de csak homályosan. Ahogy közelebb érünk, kiélesedik a kis Vespa körvonala.

– Ha nem tetszik a ház, bármikor változtathatunk rajta – közli derűsen, és kinyitja a kaput, amin együtt lépünk be egymást átkarolva, készen arra az életre, amit elképzeltünk magunknak.

A múlt megszűnik létezni. Nemrég még aggasztott a Föld sorsa, most azonban már tudom, hogy minden rendjén van úgy, ahogy történik. Bármilyen meseszerűnek is tűnjék ez a sok jó, ami hirtelen a nyakamba szakadt, nem merül fel bennem, vajon milyen ára van mindennek.