Jacqueline Harpman: Én, aki férfit nem ismertem

 

Az „Én, aki férfit nem ismertem” című könyv egy érdekes utazás. Bár sci-fiként jelent meg, én sokat gondolkodtam rajta, hogy is érdemes olvasni, hogy az emberben inkább a pozitív érzések maradjanak meg, és ne a hiányérzet. A történet szerint 39 nő van bezárva egy pincébe, néma és kíméletlen őrök társaságában, akik nem engedik például a rabok testi érintkezését, nem engedik a komolyabb vitákat, kiborulásokat stb. A nők mind emlékeznek a korábbi életükre, amit elvettek tőlük, kivéve egy fiatal lányt, aki kisgyerekként került ebbe a furcsa börtönbe, és így volt kénytelen felnőni. 

Az ő visszaemlékezése a regény. Kb. 10-12 év elmúltával megszólal egy sziréna, és az őrök eltűnnek, egy véletlen szerencsének köszönhetően pedig a rabok kiszabadulnak, és elindulnak, hogy rájöjjenek, mi is történt velük, ki és miért hozta őket ide.

A regény alapvetően egy furcsa Maugli történet, egy, a társadalmon kívül, ingerszegény környezetben felnőtt, de nagyon okos lányról, akit csak a többi nő tud valamennyire tanítani, elbeszélések alapján, mert konkrét élménye a gyereknek sok mindenről nincs, ráadásul nem érhetnek hozzá, tehát az elkeseredett kicsi gyereket csak szavakkal tudják vigasztalni. Ez meghatározza a személyiségét, a gondolkodását, a döntéseit. Az egész történet egy lélektani utazás, ami nagyon mély kérdéseket feszeget az emberi lét lényegéről, erkölcsről, társadalomról, közösségekről. A történetvezetés lassú, mégis olvastatja magát. Ami nekem a hiányérzetet adja, az az, ha sci-fiként próbálom olvasni. Ekkor ugyanis nem kapok választ minden kérdésre. Van amire igen, de nem eleget. Ha az egész regény egy kicsit elvont, ahol a környezet inkább szimbolikus, a lélektani háttér, a karakterek milyenségének a meghatározója, akkor kevésbé erős ez a hiányérzet.

Nyilván a történet egyik erőssége, hogy az ember elgondolkodik, ő mit tett volna, beleőrült volna-e, vagy képes lett volna méltósággal viselni az eseményeket, mit tett volna másképp, mit tudott volna elfogadni, mit nem (homoszexualitás, eutanázia stb.)? Kemény kérdéseket feszegető inkább lélektani regény, sci-fi háttérbe ágyazva.

Ami tetszett, hogy sok mindent úgy tűnik, már az elején lelő az író, és végig azon gondolkodtam, vajon tényleg lelőtte a poént, vajon mi a szándéka ezzel? Érdekes megoldás volt, de fenntartotta vele a feszültséget.

„A rácson belül az én erős és szabályosan dobbanó, haragos lányszívem visszahelyezett minket a saját birodalmunkba, megalapítottuk saját szabadságunk zónáját.” – az idézet arra utal, hogy a főszereplő szívverését használják fel arra, hogy mérni tudják az időt, és legyen valami kapcsolatuk ezáltal a kinti világgal.

“Ha csupán csak annyi különböztet meg minket az állatoktól, hogy mi elrejtőzünk, amikor szarni megyünk, akkor bizony nem tűnik nekem valami haj, de nagy méltóságnak az emberi lét.” – ez is egy erős jelkép a könyvben, hogy amikor kiszabadulnak az egyik első dolguk, hogy eltakart árnyékszéket készítsenek, mert a pincében ilyen nem volt.

“…szükséges, hogy egy emberi lény beszéljen, különben elveszti az emberségét…”

Írta: Csilla