László Zoltán - Mindig egyre több - Buddy read vol. 7.

"Élt egyszer egy fiú. Aztán meghalt, mégis újra létezett."

A csoport 7. Buddy readje keretében László Zoltán Mindig egyre több című könyvét olvastuk.

Forrás: laszlozoltan.blog.hu

Fülszöveg: 

"MEDDIG ​CIPELED A MÚLTAT, MIUTÁN EGY ÚJ VILÁGBA LÉPTÉL?
Az emberiség túlélői elhagyták a haldokló Földet, hogy az Utu csodálatos bolygórendszerében építsenek új jövőt. Végre mind összefogtak a közös célért – még a saját halottaikkal is. Az egyezség szerint az eltárolt tudatok az új világok között is addig szolgálják tovább leszármazottaikat, amíg közösen meg nem teremtik egy határtalan lehetőségekkel bíró bolygóközi civilizáció alapjait.
Amikor azonban a leszerelésre ítélt Clemenceau rombolóról eltűnik egy milliónyi tudat szellemi erejét egyesítő hajóelme, olyan rejtélyek kerülnek elő, amelyek felboríthatják a kolóniák közti törékeny status quót. A hivatalos nyomozással párhuzamosan pedig személyesebb, erőszakosabb érdekek is színre lépnek, és aki először megtalálja az elmét, hogy felfejtse titkait, az mindent vihet.
A Zsoldos Péter- és Európai Sci-fi díjas László Zoltán új regényében ismét különleges és lényeglátó víziót ábrázol az emberiségről, amely mindig egyre messzebb, mindig egyre többre vágyik."

"Még mindig egyértelműen a szakértő a kedvencem, főleg hogy beláthatunk a múltjába, így megérthetjük azt is, hogy a hajóelme egzisztenciális válsága az édesanyja suicid törekvéseire emlékezteti. Meg át tudom érezni az alvás és a kávé iránti folytonos sóvárgását is. Chloé karakterét eleinte izgalmasnak találtam, de a bosszúvágy elurakodik rajta, így kezd baromi egysikú lenni, viszont ő viszi előre a cselekményt, így bár nem sikerült igazán megkedvelnem, de attól még hajrá kislány! Pavel viszont egyre szimpatikusabb, mert ő képviseli az egyszerű, de érző és empatikus részét az emberiségnek.Visszatérő motivum a menekültekre és a könyvben is említett holokauszt túlélők utódaira (főleg második generációjára) jellemző depresszió, céltalanság, inkompetencia és kilátastalanság érzése, a túlélők bűntudata. Amikor rájönnek, hogy képtelenek még az életükben élhetővé, jóvá tenni az új naprendszert, pedig szüleik ezért dolgoztak annyit. Vajon az emberiség ismét a vesztébe rohan? Képesek leszünk valaha is összedolgozni, a nemzeti büszkeséget és érdekeket félredobva együttműködni? Meg itt van továbbra is az élők és holtak, az emberek és az animák kérdése. Ugyanaz a személy e az a tudat, amit gépre töltenek? Mennyi joga van a létezéshez és a szabadsághoz? És mint a Clemenceau esetében, egy több ilyen virtuális tudatból összefűzött hajóelme mennyire tekinthető önálló entitásnak, gondolkodó lénynek?"

Forrás: Facebook

 

Itt kezdtem el azt érezni, hogy az MI is igazi személyiség, kiderült a rejtély is vele kapcsolatban 🙂Chloé egyre kevésbé szimpatikus, de a többi karakter az maradt. Egy kicsit itt volt egy A térség sorozat dezsavüm - bár csak a mozgókép verziót láttam. 😃 A Mindig egyre több-ben is különböző bolygókra szakadt az emberiség, így érdekes a kialakult szociálpszichológiája, társadalmi különbségei, csoportkohéziója és esetenként rasszizmusa, széthúzása, amit megfűszerez egy idegen faj jelenléte is.

kedvenc idézet:

"– Az apám sokat beszélt a világról, meséket mondott róla. Jó világot ígért, ahol minden nemzedéknek egyre izgalmasabb lesz az élete, ami fölfelé tart, mert a régi hibáktól a szülőbolygójukkal együtt szabadultak meg az emberek. És ő sohasem hazudott nekem. De elvesztettem őt, és utána sehol sem találtam azt a világot. Térdig jártam a mocsokban."

"Szóval a Clemenceau. Ahogy a korábbiban is említettem, abszolút a Psycho Pass Sybil Systemje jutott eszembe az adiutorokról és animákról. Mindkettőt fizikailag halott emberek elméiből "rakták össze", a különbség annyi, hogy míg a Psycho Passban ez a rendszerbe feltöltés nem feltétlenül önkéntes alapon történt, addig itt a földi emberek a menekülés egyfajta módjaként tekintettek az animává válássá (mégha meg is haltak, de legalább ők választották a jövőért)."

Ez mind szép és jól hangzik, de valahol szerintem mégiscsak egy törést jelent, mert a létezés nem csak a fejben történik, nem teljesen független a testtől. Ha már egyszer a tudat elválik a testtől, az szerintem egyfajta trauma annak az embernek/tudatnak/animának.

Forrás: Facebook

"Felvetődött bennem a kérdés olvasás közben, hogy ezzel az animák tisztában vannak-e, hogyan tudtak megküzdeni ezzel, és meddig tudták a határaikat tartani, miután nagyobb szerkezetekben egyesítettek több animát adiutorrá (valószínűleg sehogy, de ez a része érdekelt még volna). A Psycho Passban szintén nem önállóan léteznek a tudatok, hanem a Sybil Systemen belül, és ők felelősek több dologért, pl. személyiség és képességek alapján eldönti az ember helyett, mit dolgozzon, mit vegyen fel, mit egyen, és a bűnelkövetési együttható alapján szűrik ki a bűnözőket, még azelőtt, hogy bűnt követhetnének el. Tehát itt is egy komplex rendszer végez el bizonyos munkákat, mint az animák esetében, legyen az a Clemenceau csatahajó, vagy egy szolga. Míg a könyvben ez azért történik, mert kevés az ember a lakható bolygók terraformálása közben és után is (meg hát nyilván kényelmesebb azoknak, akik megtehetik), az animében mindez az utópikus társadalom elérése céljából vezették be."

"Érdekesnek találtam Chloé másokkal ellentétes gondolkodását és reakcióit az animákkal szemben, többek között akkor (és ez volt a legfajsúlyosabb eset a lány számára), amikor a mostohaanyja hazahozta az "apját". Ő nem tekinti már az apjának. És ott van Chloéval szemben Pavel, aki szerinte meg igen, igenis azok, a földi emberek ők, akiket ugyanolyan jogok kellene, hogy illessenek, mint őket. És őszintén szólva én nem tudok dönteni a két álláspont között."

"Ami még Chloét illeti, a lánnyal együtt döbbentem meg, amikor kiderült, hogy gyakorlatilag az apja véletlenül halt meg. Nyilvánvalóan valami nagy titokra számítottam, ami miatt meg kellett halnia, és a végén a szereplővel együtt döbbentem le, hogy nem, nem volt "értelme" a halálának. Ami valljuk be, teljesen reális történés, csak nem ezekhez szokik az ember a könyvekben. Azért dühített, de mindenképpen jó húzás volt."

"Mivel Donaldot nem kedveltem, ezért annyira nem ütött szíven a legtávolabbi bolygón (elfelejtettem a nevét) bekövetkezett halála. Pavelt nagyon sajnáltam, neki mégiscsak a barátja volt. Pavel a végére összeszedte magát, és Chloé összeomlása után próbálta menteni a menthetőt.

Ami kevésbé tetszett, az a végén megjelenő fura életforma a bolygón. Nekem eléggé weird hatása volt, legalábbis ilyen műfajú könyvekben olvastam hasonlókról és hasonló hangulatú részeket, és az nem az én műfajom.

Összességében az alapvetés a tudatok felhasználásával kapcsolatban tetszett, nekem nem feltétlenül volt teljesen új (mondjuk könyvélményben mindenképp, más médiából nem), de mindenképpen érdekesnek találtam, és tényleg egész végig a Sybil Systemmel hasonlítottam össze (najó, ez talán látszik, a fele irományom annak az összehasonlítása 😃)"

 

Mirjam