Interjú Opitz Andreával: Csillagásznőként a világban és itthon

 

Opitz Andrea egy magyar csillagász- és űrkutatónő, aki Svájcban doktorált, kutatott már Franciaországban, dolgozott az Európai Űrügynökségnél, jelenleg pedig a Wigner Fizikai Kutatóközpont főmunkatársaként az űridőjárás jelenségeit kutatja. Vele beszélgettünk karrierről, meghatározó sci-fi élményekről és egyáltalán arról, milyen is egy női csillagász élete.  

– Az embernek Magyarországról elsősorban nem az űrkutatás jut eszébe, vannak, akik nem értik, hogy kerül egy magyar kutató egy nemzetközi űrkutatási projektbe. Neked erről mi a véleményed?

Én nem szoktam negatív véleménnyel találkozni ezzel kapcsolatban, inkább azt látom, hogy sokan meglepődnek, amikor elmesélem, hogy űrkutató-csillagász vagyok. Csodálkoznak, hogy Magyarországon lehet ilyesmivel foglalkozni. Számos nemzetközi együttműködésben veszünk részt, például EU H2020 és ESA projektekben. Én jelenleg az űridőjárás kutatásával foglalkozom, ami elég sok mindent lefed, a helioszféra és a napszél kutatását és ezek hatását a különböző égitestekre, így például a Nap-Föld kölcsönhatásokat.

– Hogyan lettél csillagász?

Kiskorom óta a reál tudományok és a nyelvek érdekeltek a legjobban. Gyerekként olyan kérdéseken gondolkodtam, mint, hogy hol a helyünk a világegyetemben, vagy hogy mi van, hogyha az, amit mi valóságnak hiszünk, nem a valóság? Vagy például az a gondolat, hogy nem minden az, aminek látszik. Ez utóbbi amúgy az a kérdés, ami, ha belegondolunk a tudományban és az irodalomban is megjelenik. Fiatalon filmekben, könyvekben láttam, és nem csak a Mátrix típusú sci-fi művekben, hanem visszaköszönt a francia filozófusoknál is. De a tudományban is jelen van, akár a csillagászatban is, hogy nem minden az, aminek látszik. Gondoljunk csak azokra a tárgyakra, pl. madártollra, amit hogyha más fénnyel világítunk meg, másmilyen mintát mutat. Ezek a kérdések nagyon foglalkoztattak már gyerekként is. És erre jött a csillagászat. Az egyik unokatestvérem amatőr csillagász volt, és egyszer elvitt a Magyar Csillagászati Egyesülethez, én pedig ott ragadtam. Máig emlékszem a csillaglessel töltött éjszakák romantikájára, a megfigyelések izgalmára.

– Volt valami meghatározó film, vagy könyvélményed, ami máig megmaradt benned, vagy esetleg efelé a pálya felé terelt?

Mindig nyitott voltam ezekre a témákra, máig emlékszem például, hogy az angol tankönyvemben volt egy holdbázisról szóló szöveg. Az egyik meghatározó könyvélményem Fehér Klára Oxygénia című, ifjúsági sci-fije, illetve volt egy sci-fi gyerekkönyv is, az volt a címe, hogy „Hová tűnt Dorman professzor agya?” Emlékszem, ezt még egy KRESZ versenyen nyertem. De volt egy film is, amire máig emlékszem, amit videokazettán tett be nekünk az egyik tanár az általános iskolában. Erich von Däniken: A jövő emlékei. Ez a film már csak azért is ragadt meg nagyon, mert a környezet, amiből a filmben szereplő űrhajós jött, a Vénuszra utal, ami azóta is az egyik legkedvesebb kutatási területem. Később, mikor Svájcban dolgoztam, eljutottam Däniken egy kiállítására is. Persze vannak részek, amiben ő is túlzásba esik a fikcióval, elég belemagyarázós alkotó, de ha ezt az ember lefilterezi róla, akkor láthatja, hogy nagyon izgalmas kérdéseket is felvet.

– Svájcban csak turistaként voltál, vagy dolgoztál is ott?

Ott csináltam a doktori képzést. Itthon, az ELTE-n végeztem az egyetemet, meteorológus és csillagász diplomám is van, ezután Svájcba, a Berni Egyetemre mentem doktori képzésre, aztán Franciaországban voltam posztdoktor. És innen kerültem az ESA-hoz. Onnan jöttem haza Magyarországra 2015-ben.

– Dolgoztál az Európai Űrügynökségnél? Mennyi ideig? Hogy sikerült kijutnod oda?

Igen, két és fél évig dolgoztam ott, 2012-től. Research Fellow voltam, ami azt jelenti, hogy olyan fiatal kutató, aki már saját kutatási témán dolgozik. Én a bolygók űridőjárásával foglalkoztam, a kutatásomhoz pedig az ESA szondák adatait használtam, pl. Venus Express, Mars Express

– Nőként nagyon szép karriert futottál be, egy alapvetően nem nőiesnek tartott pályán. Érezted valaha, hogy hátrányod, vagy akár előnyöd származott abból, hogy női csillagász vagy?

Igen is, nem is. Volt olyan, hogy számított, de nem vettem észre, vagy csak később tudatosult. De olyan esetre is emlékszem, amikor az egyik munkahelyemen egy újonnan felvett kolléganő kérdezte meg, hogy feltűnt-e nekem, hogy az egész osztályon addig én voltam egyedül nő. Nem tűnt fel, de igaza volt. Ami azért is volt érdekes, mert nem volt indokolt. A fizikában azért előfordul olyan, hogy azért nem vesznek fel nőt egy adott szakterületre, mert nincs, de ott a doktoranduszok fele még nő volt, magasabb karrier szinteken viszont már drasztikusan csökkent a számuk. De én elsősorban kutatóként mentem be dolgozni, nem foglalkoztam vele, hogy hány nő van körülöttem, azt vártam, hogy ugyanúgy álljanak hozzám, mint bárki máshoz. Ezért is nem vettem észre, hogy egyedüli nő vagyok. Az ESA-nál is, akkoriban az idősebb kollégák, a magasabb pozíciókban ülő kutatók jelentős többsége férfi volt. A nők szinte csak a titkárnők voltak, ami azért érdekes szituációkat szült. Ez mostanra kicsit javulni látszik. Megjegyzem, az ESA-nál nem csak a nemek, hanem a nemzetiség is számít, hiszen ezeknél a nemzetközi szervezeteknél a tagországok megfelelő arányban vannak jelen az állandó állásokban.

– Ennyi tapasztalat és ilyen szép karrierút mellett van még valami álmod, amit még szeretnél elérni?

Elégedett vagyok a karrieremmel, sok mindent elértem. Úgy érzem, ezen a szinten, ahol vagyok, szakmailag jól lehet dolgozni. Nyilván van olyan téma, amivel még szívesen foglalkoznék, olyan kérdés, amit kutatnék, de erről még nem beszélnék nyilvánosan.

– Eszembe jutott egy kicsit extrém kérdés. Ha kimehetnél az űrbe, hogy a saját szemeddel megnézhesd, amit kutatsz, mennél?

Régen lehet, hogy mentem volna, most már egyre kevésbé. Azért ez egy nagyon extrém turizmus. Fizikailag nagyon megterhelő, nagyon jó egészségi és fizikai állapotban kell lenni, hogy az ember épségben hazaérjen. Vágy szinten persze, szívesen megnézném más perspektívából a Földet, de azért a realitás talaján maradva, már kevésbé szívesen mennék.

– Kutatóként mi a véleményed a sci-fi művekről? Inkább hasznos, hogy közelebb hozza a tudományt az emberekhez, vagy inkább káros, mert téves ismereteket ad, amit sokan valóságnak hisznek?

Azt hiszem, mindkettő igaz. Az jó, hogy ezek a művek elgondolkodtatnak, hogy kíváncsivá teszik az embereket és felkeltik az érdeklődést a tudományok iránt. Viszont sokszor fals információkat adnak át, ez viszont bosszant. Jó példa erre, hogy vannak filmek, ahol az üstökös átsuhan az égen. Egy üstökös soha nem suhan, az a valóságban a csillagok között egy kicsit elmosódottabb fényesség, ha nagyon szerencsés vagy, esetleg látod a csóváját, és ha két-három napig figyeled, akkor látod, hogy elmozdult. Úgy gondolom, hogy az a jó, ha úgy olvassuk a sci-fi könyveket, vagy nézzük a filmeket, hogy kritikusan állunk hozzájuk, és megpróbáljuk leszűrni belőlük azt, ami reális vagy elgondolkodtató, és nem hisszük valóságnak, ami már csak a fantáziavilág.

(Interjút készítette: Dovicsin-Péntek Csilla)